Kéremszépen tegnap egy igen ritka eseménynek lehettünk szem- és fültanúi: Magyarországra jött egy nemzetközileg elismert rockzenekar, ami még ráadásul aktuális is, és nem csak úgy jöttek, múzeumot nézni, fagyizni, meg ilyenek, hanem koncertezni. A magam részéről még mindig nem tudom eldönteni, jobb lett-e volna, ha nem teszik. Mert tényleg nagyon jól éreztem magam tegnap, de amikor véletlenül nem, akkor éppen az ő koncertjükön álltam, és nem az volt a legnagyobb bajom, hogy úgy egy 20 percet kb. végigköhögtem. Ezek voltak még az izgalmasabb pillanatok. Ez csak azért rendkívül szomorú, mert én tényleg miattuk voltam ott tegnap. De kezdjük az elején!

Ha azt nézzük, hogy ezek a nyári fesztiválok nem a koncertekről szólnak, hanem a tekintélyes hipszterszakállakról és a hangulatról, akkor nagyon rendben vagyunk. Sok jó hangulatú szakállat láthattunk. Vagyis nem, bocsánat! Sok szakáll volt, és ettől függetlenül nagyon jó volt a hangulat.
Annyira, hogy mikor meghallottam Ganxsta Zolee-ékat, akik amúgy egyáltalán nem érdekelnek, azonnal elkezdtem vigyorogni, és majdnem két órán keresztül tartott, köszönhetően annak is, hogy tőlük csak 3 költeményt hallgattam meg. A Mary Popkids ferrgeteges hangulatot csinált, mint mindig, szerintem náluk, ha nincs bajod a zenéjükkel, egyszerűen nem lehet nem jól érezni magad. És ezt úgy mondom, hogy nem hiszek a rajongásban. Ráadásul rájöttem, hogy van az a pillanat, amikor egyenesen örülsz annak, hogy az előbb még a tömegben melletted táncoló csaj nem éppen téged nézett ki (de tényleg, látszólag szúrópróba-szerűen). Akkor, mikor kiderül, hogy ő valójában csak egy gazdatestet keres, akinek a nyakába ülhet. Küldöm neki gratulációmat, mert egészen profin csinálta.
Aztán végre megtudtam azt is, milyen a Fish!. Ez egy partyzenekar. (Party- vagy bulizenekar: olyan zenekar, mely ismert slágereket játszik, különböző előadóktól.) Csak ők saját szöveggel dolgoznak. Na jó, valójában csak 3 dalt hallottam, úgyhogy ilyen messzemenő következtetéseket nem vonok, de ennyiből ez volt a benyomás. Ők szintén nagyon jól értenek a hangulathoz.
Volt még ezúttal mérsékelten érdekes Random Trip, és a Sarkköri Majmok előtt játszott az ír Strypes rendkívül meleg ruhákban, rendkívül lapos zenét.
Valamint volt egy futó kalandom is a Lánnyal, Aki Hirtelen Belémkapaszkodott, Hogy Felvegye A Cipőjét, de elfutott. Viszont legalább illedelmesen megköszönte.

Szerintem térjünk a lényegre, úgyis mindenki az Arctic-ra kíváncsi, jó?
Jó!
Röviden szólva egész borzalmas volt.
Szeretném hangsúlyozni, hogy mindent annak fényében tessék értelmezni, hogy én éveken át kifejezetten nagyon szerettem őket (a legutóbbi lemez megjelenése utánig egy kicsivel), és most is miattuk mentem!
Tulajdonképpen számíthattam is volna a koncertfelvételek alapján arra, hogy mi lesz, de ugyebár ott lenni teljesen más! Ez esetben például annyiban, hogy csomót fizetsz is érte.
Hadd vázoljam a problémákat!
Én már a jelenség elején sem értettem, az utóbbi időkben pedig már kifejezetten irritált, hogy valamikor, egy világosan nem meghatározható időpillanatban Alex Turner Elvis-imitátorrá változott. Megmondom, mi ezzel a baj! Mármint azzal, hogy talpig bőrszerkóban van, idióta frizurával? Nem!
Akkor azzal, hogy szánalmasan erőltetett lazasággal próbál mozogni, és szintén ugyanígy igyekszik saját akcentusa helyett amerikaiul, három szinttel mélyebb hangon beszélni? Ja, igen-igen, az lesz az! Meg, hogy kínosan ügyel arra, hogy egy pillanatra se mosolyodjon el. Mert az nem laza, azt csak a lányok csinálják.
Amit ott művelt színpadi kiállás címén, az egész egyszerűen kabaréba illő volt, és annyira, de annyira nem önazonos, hogy (és most egyik óvónénim bölcs szavait fogom idézni) nagyon. Egy előadóművész pedig legyen önazonos, ha meg kabarét csinál, akkor ne vegye komolyan magát!
Na most ez élőben még egy kicsit idegesítőbb, mint felvételről.
Ami még ennél is rosszabb, az az, hogy úgy tűnt, mintha ráparancsolt volna a többiekre, hogy vigyázzanak, nehogy látszódjon, hogy élvezik a zenélést. Matt Helders doboson végig azt láttam, hogy ő már nagyon fáradt, és inkább menne vissza a hotelszobába XBoxozni, Nick O'Malley bézgitároson meg, hogy egy-két-há-négy-öt-hat, húúú-húúú, egy-két-há-négy-öt-hat! Egyedül Jamie Cook gitáros volt, aki végig táncikált, de arckifejezést neki sem volt szabad használnia, plusz őt amúgy is alig láttam, meg így azért könnyű, valljuk be, a zenekarból neki van a legkevesebb dolga.
Alex Turner úr ugyan beszélgetett a közönséggel, és néha tett rá utalásokat, hogy most neki jó, de nyilván itt nem valamiféle biztosításra vágyunk, hogy "igen,drágám, jól érzem magam." Arról nem is beszélve, hogy ennek módja megint csak az idegesítőfaktort pörgette tovább.
Megmondom őszintén, én azokat a koncerteket élvezem igazán, ahol a közönséggel együtt a zenekar is megőrül. És ehhez nem kell ska, nem kell balkán folk, nem kell punk, ezt gyakorlatilag még egy jól felépített lávszongnál is meg lehet csinálni. Komolyan mondom, mikor mp3-ban hallgatom őket, az sokkal nagyobb extázis-élményt ígér.
Igaz, hogy csak egy kedvenc dalomat játszották (Crying Lightning), azt is szarul, és igaz, hogy az AM dalai voltak többségben, ami nem feltétlenül egy jó választás, ám logikus, de tényleg nem ez volt a baj. Nem volt hangulat, és kész.
Különvélemény a mögöttem álló sráctól: "Ez volt életem harmadik legjobb koncertje."
Először csak poénból gondoltam rá, hogy "Jézus ereje, szegénykém milyen koncertekre járhat!", de aztán utánagondoltam, hogy valóban lehet, hogy nagyon relatív ez a dolog. Lehet, ha a Mary Popkids és a többi nem pörget úgy fel, ezt is élveztem volna. Meg persze az is lehet, hogy ők is meg tudták volna csinálni, ha nem fontosabb nekik az, hogy lazának tűnjenek. Ehhez kapcsolódóan megsúgom, hogy vidáman is lehet annak lenni, sőt!
Azt is el tudom képzelni, hogy a rajongók bedumálták maguknak, hogy ez jó volt, de ugyebár én már rég nem hiszek a rajongásban.
Ezek után pedig talán egyáltalán nem meglepő, hogy az Origo-sátorban garázdálkodó partyzenekar (ez már nem a Fish!, viszont az egyik énekesük szerintem a TV2 Aktívjának műsorvezetője volt, vagy talán most is az) bulija némileg vigasztalóan hatott rám, és így történhetett, hogy a nap egyik legélvezetesebb dala valóban az Azok a szép napok volt, aminek persze személyes konnotációi is vannak, de az most mindegy.

Tehát szeretném ezúton is megköszönni az Arctic Monkeys-nak, hogy lett miattuk egy szép vasárnapom, nyalják ki a seggem amiatt, hogy majdnem elrontották, és üzenem nekik, hogy ők most éppen nem egy jó zenekart csinálnak! Pedig a tapasztalat is mutatja, hogy képesek lennének rá.