"Na, de ki fog filmet csinálni a méltán elfeledett zenészekről?"- hallották meg a soha fel nem tett kérdést a Coen-tesók, és előrukkoltak legújabb alkotásukkal, melyet még tavaly, Cannes-ban mutattak be, és amellyel sejthetően rengeteg ismeretlen zenésznek állítottak emléket.

A történet szerint az 1960-as évek New Yorkjában Llewyn (ejtsd kb.: Luin) Davis folkzenész (Oscar Isaac) azzal próbálja megkeresni a napi betevőt, hogy a - mára a beatkorszak kapcsán legendássá vált - Gaslight Café-ban zenélget bagóért. Mint kiderül, régebben volt egy társa is, de ő már (a film elején még) titokzatos módon nincs a színen. Amikor nincs kedve zenélni, akkor csúnyán bekarmol, és hogy ne csak ő érezze szarul magát, megpróbálja minél több embernek elrontani az estéjét. Ez az életvitel olyan jól megy neki, hogy laknia sincs sehol, ismerősök kanapéján húzza meg magát, egy rendes kabátra sem telik neki. És nem is tűnik úgy, hogy hamarosan jobb lesz, mert a nemrég kiadott első albuma sem fogy, de persze minden más zenész, akivel találkozik, sikeresebb nála. A helyzetet tetézi, hogy az egyik gyakori szállásadó, és korábbi szerelem, az amúgy férjes Jane (Carey Mulligan) terhes lesz, és ráadásul még egy macskát is vissza kell juttatnia a gazdájához. Llewyn a vidám körülmények közepette, egy chicagói utazást is közbeékelve, megpróbál rájönni, hogy akkor most mi legyen?
Mielőtt pedig folytatnám, hogy ne alakuljon ki igazságtalanul csúnya kép a buksitokban, leszögezném, hogy Llewyn Davis egy igazán szerethető, alapvetően szimpatikus pali. Hogy miért van walesi neve, az meg kizárt dolog, mert nem tudom.



Na, most, lehet, hogy ez eddig nem hangzik túl izgalmasnak, de pörögnek az események rendesen, az egész cselekmény olyan 3-4 napot ölel fel, viszont annyi minden történik, hogy a végén még Llewyn is meglepődik, hogy még szombat sincs. Tulajdonképpen egy hosszú utazásról van itt szó, aminek a chicagói út csak egy része, és talán Llewyn tudja legkevésbé, hogy mi a végcél. Kóborol New Yorkban, Chicagóban, az országúton, emberi kapcsolataiban, és a melók és karrierlehetőségek között, mi meg reménykedünk, hogy végre megtalálja azt, hogy mit kell megtalálnia.
De az érdekes valójában nem is a történet, hanem maga a világ, és a történet atmoszférája.
Ahogy Coenéktől el lehet várni, a környezet tele van érdekes, elcseszett, fura, vicces karakterekkel, mint Gorfeinék sznob vacsoravendégei, akikről minden napra jut néhány, a többi Gaslightos reménybeli zenész (köztük Justin Timberlake-kel), Llewyn alkalmi útitársai, mint a feketemágus Roland Turner (John Goodman) és sofőrje, Johnny Five (Garrett Hedlund), Lllewyn menedszmentje, vagy egyszerűen csak a családja.
A hangulatot pedig az általában egész jól indokolt és meglepően élvezhető (nem vagyok oda az amerikai népzenéért) zenei részek - egy-egy dal többször is felhangzik, de egészében minden csak egyszer - és a finoman elszórt metaforák - melyek nem egyszer karakterek (és macskák) formájában jelennek meg - teszik igazán varázslatossá. Amihez az alaphangot Llewyn általános rezignáltsága adja, ami a legkevésbé sem jelenti azt, hogy maga a film is rezignált lenne. Egyszerűen csak hősünk interakciói és kalandjai annyira jól érzékeltetik, hogy hogyan is érezheti magát a bőrében.
Külön mellékesen megjegyzem, hogy annak ellenére, hogy abszolút a keleti parton játszódik minden, egész végig bennem bujkált az érzés, hogy ez egyben egyike a tesók neo-vadnyugati filmjeinek is, de lehet, csak azért, mert nem ismerem elég jól az amerikai dialektusokat, és némelyik (amúgy elég sokfajta volt belőlük) megtévesztett.



A film egyik vezérelve talán az ismétlődés lehet, ott van ez a dalokban, ahogy már korábban említettem, a macskákkal való találkozásokban, Roland Turner kétbetűs kitérőiben, és a mű teljes szerkezetében (rondó-struktúra, keretes szerkezet és más hangzatos meghatározások). És persze az újra és újra hősünk előtt felmerülő lehetőségekben. Ráadásul a Coen-ék által annyira kedvelt Odüsszeusz-motívum is felbukkan, többféleképpen is.

A megfejtés pedig, azaz, hogy mit is akarhat Llewyn Davis, valahol az első harmad végén vagy az aranymetszésnél lehet, egy Jane-nel való beszélgetésben.
Akiknek pedig feltűnt, hogy egy zenészről szóló filmhez képest túl sokszor írtam le a "macska" szót, szólok, hogy ez nem csalás, nem ámítás, itt tényleg fontosak.



Ezennel elhatároztam, hogy innentől kezdve, ha még lesznek kritikáim, elindítom a "különvélemény XY-tól" című rovatot, amivel valószínűleg úgysem fogok egyetérteni, viszont legalább szélesebb lesz a perspektíva.
Tehát
Különvélemény Aputól: "Persze, nézzék meg nyugodtan, csak figyeljenek arra, hogy 5 perccel a vége előtt hagyják abba, úgy még egész élvezhető."
Elsőre bennem is felmerült valami ilyesmi, vagy legalábbis kigyulladt a fejemben a WTF neonfelirat, szép lilásan, ahogy kell, viszont kicsit utánagondolva rájöttem, hogy a befejezés egész jól aláhúz mindent, ami addig történt, új értelmet ad a történéseknek. Olyannyira, hogy jobban utánagondolva még akár szájbarágósnak is tűnhet. Talán pont ezért is nem érthető elsőre, nem érted, hogy miért kell ennyire, a logikátlanságba hajlóan egyértelműen fogalmazni. Ráadásul, ha nem várjátok meg a végét, le is maradtok egy jópofa kis elejtett poénról, amit az amerikai folkrajongók imádni fognak, és ami megmutatja, miből is lesz a cserebogár.

Szóval a Coen-tesóktól és csapatuktól kaptunk egy sosemvárt, szépen megrajzolt, sokszor vicces, melankolikus, hangulatos képet az elfeledett zenészekről, és arról, vajon hányféleképpen lehet kergetni az álmainkat.