Az előző rész tartalmából: megpróbáltam eltévedni Bolognában, láttam csomó mindent, aztán buliztunk. De az utolsó ott töltött napra még hátramaradt két fontos megnézendő ojjektum.

Reggel útnak is indultam ismét, ezúttal biciklivel. Megbeszéltük, hogy tegyem le a főtéren, mert délután érkezik Íbé barátja, aztán jó lenne, ha nem kéne végiggyalogolnia a városon hozzám hasonlóan. Szerencsére ügyesen mindketten elfelejtettük, hogy ha lelakatolom a bringát, és az egyetlen kulcs nálam van, akkor ennek sokkal kevesebb értelme van, mint azt elsőre gondolná az ember. Ráadásul mindkettőnknek csak akkor jutott ez eszébe, amikor már szignifikánsan messze jártam a járműtől. De végülis emiatt szerencsére (ezúttal irónia nélkül) csak nekem kellett feleslegesen többet gyalogolni, a főtértől. Ahova szintén nem jelentett akkora könnyebbséget a bicaj birtoklása, mint reméltem, hiszen ment nagyban az útfelújítás, itt pedig egészen komolyan gondolva beszólnak, ha a járdán hajtasz.

Szóval félig így, félig úgy beértem, átvágtam a téren, és átgyalogoltam a fél városon. Természetesen a busz lehetősége adott volt, de nem volt nálam apró, visszaadni meg nem tudnak, úgyhogy bakfitty. Így visszagondolva azt hiszem, a láblejárós napok közül ez volt a legdurvább. Pedig itt még tulajdonképp el se kezdődött.

Hanem itt:Vagyis ettől valójában egy picit jobbra, ott a bejárat a gyalogosoknak

Itt kezdődik az a 3,5 km-es, 666 boltívből álló árkádsor ugyanis, ami felvezet a San Luca-i Madonna Szentélyéhez, a 300 m magas Monte della Guardia tetején. (azért én az építészek helyében még egy ívet csak betettem volna, mégiscsak egy keresztény templomról beszélünk)
Maga a templom egyébként nem nagyon érdekelt, nem is egy nagy flash, de egy ilyen hosszú árkádozás, azért az nem semmi, na! Ehhez képest nem is találkoztam útközben olyan sok turistával.
De beszéljenek helyettem a képek, itt kivételesen viszonylag sokat csináltam!

Ezt lehetett látni már fent, az egyik falról. Talán nem olyan érdekes, de engem mindig lenyűgözött és meglepett, mikor láttam, mennyi errefelé a hegy.

Aztán visszafelé is el kellett indulni.

Újabb kaptatás vissza a főtérre, hogy átadjam a bicót, és úgy éreztem, időben még jó is vagyok, felváltottuk a pénzemet is, hogy a házhoz majd visszabuszozhassak, semmi gond.
De még előtte meg kellett néznem a város közepén álló két torony egyikéből a kilátást.Itt jegyezném meg, hogy az egyik torony itt is ferde. És itt is kísérletezett Galilei. Hmm, biztos fizikusnak álcázott, külföldről pénzelt civil ügynök volt.
Megjegyzem az előző napi hegyes kilátás jobban tetszett, de lehet, hogy csak azért, mert új volt. Viszont a toronyból képek is vannak.

Hát, szóval ez itt Bologna... Ezúttal bónusz amerikai nőfejekkel!

Jelentem, hegyre való fel-le lépcsőzés után felmászni egy magas toronyba nem olyan kellemes, mint amennyire annak hangzik. Ki gondolta volna?

Visszaérve a térre konstatáltam immár másodszorra, hogy valami hétvégi buli van, voltak kint mindenféle, egyébként tök jó utcazenészek, meg más utcai művészek. Például egy fickó, aki az útra elkezdte felfesteni Freddy Mercury egyik fotóját.
Engem ennél némileg jobban érdekelt a fagyizás lehetősége, és itt jött el az a pillanat, amikor eljutottam a fagylaltmennyországba. Na, jó, valójában a pillanat csak 15 perccel később jött el, mert pont sikerült úgy beleválasztanom, hogy az egyik gombócra várni kellett, de legalább friss volt. De lényeg, hogy ilyen jót még tényleg nem kóstoltam sehol, és nem is egy nagy fagyizóról van szó, csak ott egy ablak, aztán szevasz. Annyira, hogy a nevét sem tudom (bár, mint kiderült olasz neveket nem is nagyon tudok megjegyezni), és valószínűleg meg se találnám újra (bár ez utóbbi talán kevéssé meglepő).

Sajnos ezen a napon a mázlifaktor szinte végig cserbenhagyott. A biciklis incidens utáni következő gond az volt, hogy aznap a főteret és környékét lezárták a busz- és autóközlekedés elől. Ez csak azért baj, mert a lezárás tényére csak jóval azután jöttem rá, hogy Íbé elmagyarázta, hol, és melyik buszra kell felszállni, hogy visszajussak a házba. Szerencsére csak öt percet várakoztam, miután rájöttem, hogy ezzel nem sokra mennék, még akkor se, ha épp cigizni akarnék, úgyhogy a változatosság kedvéért gondoltam, sétálok egy kicsit, az úgysem árt. Elhaladtam buszmegállók mellett, ám kiderült, hogy körülbelül két napja az a busz, ami jó lenne, ezekben a megállókban pont nem áll meg.
Talán mondanom sem kell, hogy mire visszaértem, kevésbé volt jó kedvem, mint mondjuk egy finom meggyleves elfogyasztása közben. Sokkal kevésbé.
Derűmet tetézte, hogy rájöttem, hogyha nem én vagyok Barry Allen (és egyelőre még mindig nem én vagyok), akkor nem fogom elérni a még emberi időn belül induló vonatot sem, ezért el se tudtam rendesen búcsúzni Íbétől és barátjától. Természetesen balsejtelmem be is igazolódott, és nem csak azért, mert útközben megállították a buszt, és feljött a közlekedési társaságtól valaki egy monológgal, amiből természetesen semmit nem értettem, és csak imádkoztam, hogy ne az legyen a lényege, hogy pont a másik irányba megyünk, mint amerre a pályaudvar van (nem is.) Hanem azért is, mert az a járat nem létezik. Elnéztem ugyanis a még itthon összeírt listámat a vonatokról. De erre sajnos épp eléggel később jöttem rá ahhoz, hogy már kellemes idegesség bizsergesse nyakszirtemet, és agyam válogatott részeit. Annyira, hogy mikor a jegyautomata közölte, hogy "Vigyázz, te barom, ez a vonat 3 percen belül indul!", meg se néztem az órámat, gondoltam, hogy annyi idő még úgyse lehet, három perc alatt pedig akár világháborúk sorsa is eldőlhet. Például veszíthetsz. Ha azonnal megtalálom, merre kell indulni a peronra, talán máshogy alakul, de így pont időben értem oda. Mármint ahhoz, hogy a még bent álló vonat ajtónyitó gombját hiába nyomjam meg. Az olasz vasút nem a pontosságáról híres, de ugye senkit nem lep meg, hogy ezúttal nem voltak késésben?
Még jó, hogy ez egy Intercity-járat volt, tehát a hagyományos jeggyel ellentétben ezt csak arra az egy járatra lehet használni. Tehát vennem kellett még egy jegyet. Még szerencse, hogy előző nap alig költöttem valamit. Itt már frusztráltságom odáig fajult, hogy nem végérvényesen ugyan, de eltömítettem a jegyautomatát, mert nem találtam az apróbedobó-nyílást.
Legalább volt időm elmenni kajálni egyet. De sajnos meccsnézésre is jutott idő. Így esett, hogy a focivébéből majdnem láttam egy teljes mérkőzést. De ez a Chile-Mexikó meccs volt, ami hirtelen halállal dőlt el, így végignézni saaajnos már nem tudtam. De kicsi híja volt, 90 percet biztos végignéztem, az szünettel együtt két óra.

Firenzébe érve kellemetes meglepetéssel orcámon döbbentem rá, hogy bizony a camping, ahol aludnom kéne, pontatlanul írta le, hogyan kell elérni tömegközlekedéssel. Nemes egyszerűséggel annak a busznak, amit javasoltak, nincs olyan megállója, ami az utasításban szerepelt. De talán mégsem voltam annyira peches, ugyanis a jó busz ugyanonnan indult (ez a pályaudvarnál található 6-7 buszmegállót látva ugye nem triviális), és mivel a kérdéses megálló elég kézenfekvő módon "Camping" volt, le is tudtam jó helyen szállni.

De kálváriám itt még nem ért véget. A recepciónál kezembe nyomtak egy térképet, meg egy adag ágyneműt, és elmondták, és mutatták a térképen, hogy a sátramat úgy érem el, hogy itt elmegyek le, aztán kicsit jobbra, 40 m után balra, át a réten, aztán 53 fokban balra, a hátam mögé köpök, összekoccintom kétszer a sarkam, és elrikkantom magam, hogy "Mindenhol jó, de legjobb a 37-esben!" és voilá (vagy ugyanez olaszul), már ott is vagyok!
Természetesen ez nem volt ilyen egyszerű. Ugyanis ezek a sátrak több csoportban helyezkedtek el, és a számozás logikáját nem igazán sikerült meglátnom. Ez talán nem is okozott volna ekkora nehézséget, ha mondjuk nem este 10-kor érek ide, amikor már a napfényes Toszkána sem olyan napfényes. Azt pedig el lehet képzelni, egy camping mennyire van kivilágítva. Azért kellett külön elmagyarázni, hogy hol a sátor, mert a körülményes magánsátrazás helyett azt az opciót választottam, hogy előre felállított, házikó alakú sátorban leszek, hostelszerűen, emeletes ággyal, ismeretlen emberekkel.
Mikor végre meglett a keresett ajtó, sosem örültem még ennyire kövér ausztrálnak, mint ekkor. És nem csak azért, mert eddig még nem találkoztam ausztrál emberrel. Kedélyesen elbeszélgettünk (bár bevallom, nem egyszer előfordult, hogy csak úgy csináltam, mintha érteném, mit mond), de valamiért nem mutatkoztunk be egymásnak, csak azt tisztáztuk, ki honnan jött, merre tart.
A szállás amúgy egész korrekt volt. Tartozott egy külön étterem és közösségi tér a helyhez, ahonnan ráadásul egész jó kilátás nyílt a városra. Vettem is egy sört, mert már muszáj volt kilazulnom, aztán leültem egy sötét zugba, hogy átgondoljam, mennyire jó, hogy végre megérkeztem.
Majdnem jól is aludtam, leszámítva, hogy sajnos kiderült, hogy a camping egy kb. Rio-szintű partihely tőszomszédságában található, ez pedig szombat vagy péntek este volt, tehát egész éjjel szóltak a jobbnál jobb, '80-as '90-es évek nagy világslágerei (itt is tarolt a modern életérzés), itt-ott vidám kurjantásokkal tűzdelve, de valljuk be, a zene sokkal zavaróbb volt.

A következő nap már közel sem volt ennyire nehéz, csak sajnos legnagyobb részében nem akadt társaságom.