A Magyar Filmhét alkalmából végre a magyar nézők is láthatták Reisz Gábor első nagyjátékfilmjét a Van Valami furcsa és megmagyarázhatatlan-t, ráadásul a fesztivál egyik nagy kedvencéről beszélünk. Az első vetítés adatait ugyan nem ismerem, de a másodikon a MOM Park nagytermét teljesen megtöltöttük, ez biztos, én vettem meg az utolsó jegyet. Ez pedig olyan filmnél, ami kis költségvetésű és még magyar is, egyáltalán nem rossz, még akkor se, ha csak 610 a jegy.

A történet Szentesi Áron (Ferenczik Áron) körül forog, aki 29 éves (vagy 30?), Budapesten él albérletben, nemrég fejezte be az egyetemet, nincs munkája és fingja arról, mit kezdjen az élettel, de pillanatnyilag nem is érdekli, pl. mert  nemrég elhagyta a szerelme, Eszter (Jakab Juli), meg amúgy is.
Aztán bejön a képbe egy váratlan külföldi utazás ígérete és egy csinos (szerintem nem is az) ellenőrcsaj, aztán blablablablaaaa...Kit érdekel? Előre elárulom, a történet önmagában egyáltalán nem érdekes. Például azért sem, mert a magyar fiatalok jó része megélte, megéli vagy meg fogja élni sok szempontból azt, amiben Áron benne van. Én személy szerint legalább is nagyon magaménak éreztem a figurát, bár merem azt hinni, hogy velem az átlagban több hasonló pontja volt, de a lényeget még sokan meg fogják találni magukban.
És nem csak az élethelyzet, a helyszín is meghatározó, talán még inkább. Ez a film annyira budapesti ugyanis, hogy ha ennél jobban az lenne, már szégyellné. Áron és haverjai folyton a főváros jól felismerhető helyein fordulnak meg, beleértve ebbe nagyon sok belső teret is, mert ahogy minden tisztességes fiatalember, ők is járnak kocsmatúrázni - az erről szóló beszámoló is olyan, hogy kicsit túlozva, de már mind megtettük ezt az utat. De ettől még azért nem csak mink, fővárosiak élvezhetjük, csak több a plusz jelentés. 
De hogy a lényeget is elmondjam végre, az egész iszonyúan vicces! Az egészen banális helyzetek is, így kívülről nézve nagyon mulatságosak lesznek (limuzinos lányok, káromkodó villamosutas stb.), de sokkal lényegesebb az abszurd helyzetek sokasága, ami az út- és szerelmekeresést szegélyezi. Néha ezek nagyon az egyéni értelmezésre vannak bízva, hogy vajh mit is akartak vele mondani, de annyira jó az ötlet és a kivitelezés a maga egyszerűségében (pl. a messzibe nyúló vezeték, rajzok a tányérokon), hogy nem feltétlenül az a lényeg. Aztán az apró összekötő jelenetek a kis váratlan humorbonbonokkal is ugyanolyan jól hozzák a kacajmennyiséget, mint a fő cselekmény.
Ehhez kapcsolódóan kiemelném még a vágást (Tálas Zsófia munkája, ami pár tanult kolléga szerint szégyellje magát, olyan szép - nyilvános képet nem találtam). A helyzetek komikumához ugyanis nagyban hozzájárulnak a hirtelen és nagyon éles jelenetváltások, és a jópofa montázsszekvenciák. Az egyszerűség dominál, de több nem is kell.

Húzzuk fel a kesztyűt, nézzük hogy teljesít a magyar filmek tekintetében két vesszőparipám, a színészi játék és a párbeszédek!
A karakterek jórészt elég egyszerűek voltak, inkább típusok, mint részletesen kidolgozott személyiségek ( a célnak abszolút megfelel, nem a karakterdráma a lényeg). Ehhez mérten kiemelten nagy kaliberű színészeket nem látunk (esetleg Kovács Zsolt, mint kivétel), azt tippelem, főleg kezdő színészek, vagy talán amatőrök voltak láthatók, akik alapvetően a saját valódi életben is meghatározó típusukat hozták és teljesen hitelesek voltak. Nem csúszik bele senki abba a gyakori hibába, hogy a színházban marad a kamerák előtt is. Funkciójukat tekintve nagyon jól voltak eltalálva a karakterek is, kezdve Áron baráti körétől (ahol mindenki szemüveges), a szülein át a különböző városi figurákig. És maga Áron is teljesen rendben van, kicsit affektál, reménytelen romantikus és látszólag semmi életcélja, pont annyira furcsa, hogy érdekes legyen, ahelyett, hogy vele együtt azt várnánk, mikor hal meg váratlanul, és szerintem kifejezetten szerethető, bár ellenvéleményt is hallottam.
A párbeszéd száz veszélyt rejtő rengetegén is ügyesen navigált keresztül Reisz, amiért különösen hálás vagyok. Az emberek tényleg beszélgetnek így. Sőt, így beszélgetnek, beszélnek, akár egymás szavába vágva, értelmetlenül makogva vagy zavartan hadarva mindenféle hülyeséget is, és nem volt szájbarágós levél a nézőnek egyszer sem. Talán egyetlen ponton gondoltam arra, hogy ez a beszélgetés nem így zajlana le, mert olyat senki nem mond informális beszélgetésben, hogy multinacionális cég, ha arról beszél, hol dolgozik. De ettől eltekintve ÍGY KELLENE beszélni, és ezt többször is éreztem (pl.: beszélgetés arról, hogy érdemes-e itthon maradni; Eszter új munkahelye - ahonnan az említett mondatrészt is vettem, azt leszámítva ugyanis priceless!).

Az alacsony költségvetés nyilván érződött az egészen, de egyrészt ezt magyar filmnek nem rójuk fel, másrészt annyira szimpatikusan, ügyesen és ötletesen kezelték a szerény forrásokat, hogy a film (és Budapest) iránt érzett szeretet miatt nem is kellett fűtés a terembe. Egész biztos, hogy szokatlanul sok gerillafelvétel is megjelent, ez nem mindenhol egyértelmű, de még ahol igen, ott sem érezni a home video kesernyésen ismerős szagát. Külön megemlíteném a stáblista előtti stáblistát, ami különösen aranyos volt, a stábtagok szereplők melletti bemutatásával. És a zene mellett sem mehetünk el, a filmben felcsendülő összes dal Reisz Gábor (aki már más filmekben is dolgozott zeneszerzőként), Ferenczik Áron és a ma már Ki Mit Tube-ból ismert Lóci munkája, vagy a társaság valamilyen kombinációjáé.

Különvélemény rovat
Különvélemény Anitától: Látszott, hogy valakinek nagyon fontos ez a film, de ez a valaki nem én vagyok.

Lehet, hogy valódi konfliktus tulajdonképp nincsen és talán kicsit hosszabbnak is tűnik a film, mint 90 perc, azért mégis kicsit sajnáltam, hogy vége van. Egy nagyon vicces, végtelen szeretettel és profi igényességgel készült filmet láthattunk. Október 30.-ától nézzétek ti is, ha még nem láttátok, jó lesz, akkor is ha nem vagytok budapestiek!