Betegen és valamivel bonyolultabban, mint arra számítani lehetne.

De előbb
Az előző rész tartalmából: Végre töltöttünk egy kellemes napot a parton, aztán egy kevésbé kellemes félreértést követően Mandgragoráék is elfogadták, hogy aznap még nem megyek el Massából. Ráadásul még eredeti, házi tiramisut is kaptam, csak úgy, kedvességből.

A valóban utolsó massai napomon aztán fájó torokkal ébredtem. Drága Mandragora barátnémtól kapott szopogató tablettát azzal a lendülettel le is nyeltem az eddigi briliáns kommunikációnk ritmusát tartva. Viszont megint mentünk a partra és még forró teát is vittünk, meg gerillamód lefoglaltunk egy napernyős helyet, ami azzal együtt, hogy szabálytalan, így délelőtt viszonylag kevés rizikóval jár, mert akkor úgysincs ott kb. senki a magunkfajta bolond, magyar naplopókat leszámítva. És nyilván Mandragora se először alkalmazta ezt a taktikát. Most nem voltak olyan szép hullámok, mint előző nap, de azért a megfázás ellenére persze most is feredőztem jókat, hátha megint 7-8 évig nem látok tengert.

Aztán a siesta elérkeztével megint elmentünk a patakhoz ebédelni, ahol ugyebár két nappal előtte is voltunk. Emlékeztetőül itt:
Most mászkáltunk is a fent látható sziklákon, sőt a vízbe is belementünk, ami így visszanézve akkori állapotomban talán nem volt annyira okos dolog, ugyanis lábujjgörcsöltetően hideg volt. Sőt, az egyik öbölbe, hogy azt már finoman belengettem a Massába érkezős részben, A Don bele is ugrott, miután Mandragora kb. öt percen keresztül kérlelte, hogy ne tegye. De ezúttal győzött a szicíliai vér. Aztán összefutottunk még itt azzal a haverjával, aki két nappal ezelőtt jött vissza Spanyolországból, és hozta az egyik kutyájukat is, de szerencsére nem a lábfetisisztát.

Aztán A Don még kivitt a vonathoz, és felajánlotta, hogy ha van kedvem, este még fussunk össze Pisában, mert dolga lesz arra. Mandragora meg a peronra is elkísért még, aminek külön azért is örültem, mert így biztos nem fogok majd rossz vonatra szállni. Nem a szart nem! Azt tudni kell, hogy az Alitalia vonataihoz nem tanácsos órákat igazítani. Jó, nem az a helyzet, mint az utolérhetetlen MÁV-nál, de azért semmi nem lehet tökéletes. Így aztán arra a járgányra szálltam fel, ami jó közelítéssel a megjelölt időpontban jött, csak hát sajnos azt egyikünk sem vette észre, hogy pont a másik irányba, mint amerre szándékaim vezéreltek. Mandragorát sem kárhoztathatjuk ezért, mert érthető okokból sehova nem vonattal jár, de valamiért azt gondoltam, ha ő is ott van, nem tévedhetünk.
Szerencsére a fiaskót mindössze 3 megállóval később már biztosra vettem annyira, hogy le merjek szállni, és mivel sima személy-járatról beszélünk, így a vissza-jegy se volt olyan drága, csak várni kellett rá egy órát. De itt már legalább teljesen egyértelmű volt, melyik irányba kell mennie a vonatnak.

Végül tehát csak megérkeztem Pisába. A szállás megtalálása nem volt egyszerű, annak ellenére sem, hogy egész közel van nem csak a reptérhez (emiatt választottam), de a pályaudvarhoz is. Csomagokkal ez már nem annyira közeli, de azért menedzselhető. A baj csak az volt, hogy ugyan elsőre a foglaláson olvasható útbaigazítás elég konkrétnak tűnt, viszont egy kanyart kifelejtettek valahol, ráadásul a tört angolság miatt nem is volt teljesen egyértelmű, hogy honnan. Végül aztán csak meglett, elsőre egész kedves kis hajléknak tűnt, bár a bejutás nem volt túl triviális. Mikor többszöri csengetés után kiderült, hogy azért nem teljesen elhagyatott a placc, csak épp a recepció helyett mindenki a szomszédos lakásban van, bejelentkeztem a hipszter/punk recepciós csajnál, akivel biztos többet beszélgettem volna, ha nem érzem magam az órák előrehaladtával exponenciálisan szarabbul. Kaptam tőle egy olvashatatlanul kinyomtatott turistatérképet, meg egy szerencsesüti-üzenet méretű cetlit a wifi-kóddal, aztán felkísért (!) a szobába, és megmutatta (!) melyik lesz az én ágyam, ami már csak azért is meglepő, mert volt egy rakat szabad ágy, azt meg gondolom, senkinek nem kell magyarázni, hogy egy hostelben az ágyválasztási rítus hogy működik általában. De nem voltam olyan állapotban, hogy vitatkozzak, csak az lebegett a szemem előtt, hogy legyek túl a kötelező városnézésen, és aludhassak egyet. Viszont azért az már ekkor feltűnő volt, hogy ezt a helyet egy kétszintes lakásból alakították át. Ennek a konstrukciónak legnagyobb problémája az ellátott funkció tekintetében az, hogy egy fürdőszoba állt rendelkezésre, ami valóban egy fürdőszoba volt. Tehát amit optimális esetben egyszerre egy ember tud használni, és a zuhanyzó, meg a wc is itt helyezkedett el. Most képzeljük el, hogy a vendégek számára két szoba van! Amelyikben én voltam, csak abban legalább 3 emeletes ágy volt, meg egy francia (ez is amúgy elég érdekes.) MÉGIS MIT GONDOLTAK EZEK? Nem hiszem, hogy valaha is volt ilyen, de mi lenne itt telt házzal?

Ezután rátértem a lényegre, úgy mint városnézés, bár már tényleg leginkább feküdni volt kedvem. Szerencsére mások beszámolóiból már tudtam, hogy a Piazza dei Miracoli-n kívül más érdekesség nem nagyon van, úgyhogy egyenesen arra vettem az irányt.
Ott aztán kiderült, hogy tényleg ferde a torony. De most, hogy végre először élőben is láttam, annyi képeslap után tulajdonképpen nem is voltam igazán lenyűgözve. Meg egész kicsinek is tűnt. Jó, hát nem ugranék ki belőle, de azért valahogy nagyobbra számítottam.Aztán még körülnéztem a téren, mert más is van ott azért.
És nem csak épületek (amiknek egy jó részét épp felújították), hanem rettentő renitens turisták is.
Írtam A Donnak egy sms-t, hogy ezt a sörözést most skippelném, mert komolyan nem vagyok jól, aztán a hostelbe visszaúton toltam egy piadinát. Ez egy tölcsér, engem tortillára emlékeztető tésztából (bár jó eséllyel nem kukoricából készült, szóval inkább csak állagra), amibe lehet tenni mindenféle husit főként, szóval igazi streetfood. Én a szalámisat választottam. Nem volt rossz, meg jól is laktam, de azért nem ennék mindennap ilyet.
Szobámba visszaérve a franciaágy már nem állt üresen, ez várható is volt, az viszont nem, hogy mindkét lakója fiatal nő. Ez a helyzet is lehet, hogy sokkal izgalmasabb lett volna (még mindketten ébren voltak), ha nem arra vágytam volna épp legjobban, hogy otthon feküdjek az ágyamban. Lefekvés előtt türelmesen ki kellett várnom, amíg a szomszéd szoba egyik lakója kényelmesen lezuhanyozik és mellé kaksizik egy jót. De még lefekvés után sem oldódott meg minden probléma, ugyanis az éjszaka közepén még érkezett két vendég, akiket szintén személyesen, egyenként felkísért hozzánk a recepciós és túlzott figyelmet nem fordítva arra, hogy a szobában rajtuk kívül már mindenki alszik, nekik is megmutatta, hogy melyik az ő ágyuk. Azóta is rejtély számomra, hogy mi alapján lettek leosztva a helyek.

Másnap ugye jó koránra volt beállítva az ébresztőm, és én annyira nem voltam még magamnál, mikor megszólalt, hogy teljesen bepánikoltam, és jellemzően életemben először nem tudtam egyetlen érintéssel elkussoltatni AdRock-ot, aki egyre hangosabban üvöltötte, hogy "Re-mote, I Want Control, Re-mote I Want Control!" Csak az abszolút kikapcsolás segített, de az is legalább 4-5 másodperc, eddig szorítottam rá a telefonra a párnát, míg végre csak megfulladt. Így aztán némileg örültem, hogy valószínűleg most találkoztam szobatársaimmal utoljára. Valószínűleg ők is hasonlóképp éreztek. Lent ahogy kell, volt reggeli, közepesen szar csomagolt rongyos kifli, közepesen szar dobozos gyümölcslével. Lehetett porkávét is csinálni, de a francnak volt kedve hozzá.
Mint említettem, elsősorban azért választottam ezt a helyet, mert közel van a reptérhez. Az eddigiek alapján talán világos, hogy kb. ez is volt az egyetlen előnye, viszont be kell vallanom, nem találtam meg oly könnyen a repteret. Tettem egy szép nagy kört, mire rájöttem, hogy ebből az irányból nem kifejezetten számít rá senki, hogy valaki gyalogszerrel közelítse meg, ezért nem is volt rendesen kitáblázva. A katonai repülőteret jelezték arrafelé, meg hátrébb a rendeset is, de nem volt egyértelmű. A turistatérképről meg ez a rész természetesen teljesen kilóg. Szóval életem egyik legstresszesebb reggelét éltem át, de legalább megérkezve végre ihattam egy jó teát.
A visszaúton a leszállás már nem volt olyan szörnyű, mint odafelé, de leginkább azért, mert a nyomásváltozásnál sokkal jobban zavart, hogy megy fel a lázam.
Gyorsan kihevertem egyébként, de le kellett mondanom egy másnapra szervezett munkával kapcsolatos találkozót, az ottani emberrel azóta se beszéltem, de ennek fényében talán jobb is.
És hogy mi mindebből a tanulság? Hogy ennél hosszabb útra ne menjek, mert soha a büdös életben nem lesz kész a beszámoló!