Elnézést a késésért! Meglesz ez, csak lassan! Szóval:
Az előző rész tartalmából: viszontagságos úton sikerült már éjszaka eljutnom utazásom harmadik állomására, Firenzébe, ahol az éjjel hátralévő részében én nem annyira, ám a szomszéd szórakozóhely vendégei remekül érezték magukat.

El lehet képzelni, mennyire voltam reggel kipihent, de azért annyira nem volt vészes, na meg a hét ágra sütő nap is jó cucc. Az már kicsit kevésbé, hogy a kemping piaca, amit amúgy büszkén hirdet is a bejárat után egy kicsivel, egy átverés volt, legalábbis nekem ottlétem mindkét napján zárt ajtókkal találkoztam. Úgyhogy mégis csak gondolkozni kellett azon, hogyan szerzek reggelit. Egyébként találkoztam a másik szobatársammal, aki kiejtéséből ítélve szintén angol anyanyelvű lehetett, bár egy udvarias 'How you doin'-on kívül soha többé nem szóltunk egymáshoz, egyszer még este megpillantottam, de így konkrétan nem találkoztunk össze többször.

El is indultam, mert az összes telefontöltő is foglalt volt, ami kicsit amúgy már kezdett aggasztani, ugyanis másnap szükségem lesz majd rá, hogy kapcsolatba lépjek Mandragoráékkal Massába érkezésemet illetően. De a lényeg, hogy elindultam.
Kimentem a Michelangelo-térre, ami ott volt egy köpésre, és nagyon jó kis hely, mert jó magasan van, látni lehetett az egész várost onnan.
  Kb. ezt lehetett látni a térrűl. A térhajlást nem, az csak speciel effekt, de mások majd ráfogják, hogy hiba.

Másik észrevételem sajnos viszont az volt, hogy ezennel megérkeztem Turisztlandre, de hellózni nem volt kedvem, mert továbbra is éhes voltam, hot-dogot meg nem akartam reggelizni. Úgyhogy inkább a nagy melegre való tekintettel ittam egy limonádét, aztán elindultam pont a másik irányba, mint ami a képen látszik, kicsit bóklászni a dombokon, mert otthon azt olvastam, az jó. És tényleg.
Például és elsősorban a Rózsakert miatt. Ugyan a rózsák nagyobb része májusban virágzik, szóval sajnos nem az ultimate verziót láttam, de így is nagyon szép, és külön öröm (bár elsőre meglepődtem volna, ha nem ez a helyzet), hogy egész évben ingyenes a belépés, ennek ellenére nagyon szépen rendben van tartva.
Azért, amikor ez a látvány tárul az ember szeme elé, akkor nehéz nem arra gondolni, hogy az élet jó buli is lehet. Persze annyira nem is próbálkoztam. És ez csak egy szelete a kertnek.

Amikor ezt a helyet kimaxoltam (amúgy tartozik hozzá egy kis japánkert is), eljött az idő, hogy bemerészkedjek a belvárosba.
Ereszkedés közben már az ebédidő is eljött, és itt hadd jegyezzem meg, hogy a reggeli viszont soha nem, ergo már baromira ideje volt kajálni. És mivel tényleg olasz tortellinit még sosem ettem, erre esett a választás, és hála annak, hogy mellé sört kértem, részem lehetett a nap WTF-pillanatában. És ez nem az volt, hogy a pincér tök úgy nézett ki, mint Colin Farrell.
Ez volt az. Igen, az egy borospohár, és igen, Colin teljes természetességgel társította a két objektumot.

A gasztro-köcsög kártyát is ki kell játszanom, sajnálom. Nem ez lesz az utolsó. Legalább látjátok, nem kell retrospektíve sem aggódni, néha ettem rendesen is.

Aztán már tényleg indultam várost nézni.
Torre di San Niccoló

Az a híd ott a Ponte Vecchio, ami híres és nem hinnétek, de ennél nagyobb, csak messze van. Viszont oldalról sokkal érdekesebb, mint rajta, és megvan az az előny, hogy az idegenvezetők ezt nem veszik figyelembe.

Ez még ugyanezen a hídon volt. Csávókámat nem nagyon lehetett ledumálni róla. Amúgy nem nagyon tudom mire vélni ezt, de vicces.

Ezeket a Csúnya Pucér Pasikat valahol az Uffizi környékén találtam, de valószínűleg nem ahhoz tartozott, mert az ugye inkább a festményekről híres, de itt a környéken van egy csomó szobormásolat.

Az Uffizibe amúgy nem mentem be, de nem is terveztem. Sorba állni sem akartam, egész nap képeket nézegetni meg pláne nem, a képgaléria amúgy sem az én műfajom, úgyhogy ezt a részét biztos nem bántam meg. Még. Viszont körüljárni megérte, egyrészt a jó kis szobrok és másolatok miatt, meg voltak eredeti élő szobrok is, a legjobbak, akiket eddig bárhol láttam.
Meg a főtéren voltak itt is jópofa utcazenészek, bár korántsem voltak olyan jók, mint Bolognában az előző nap.
Külön attrakció volt, mikor a néger (nem pejoratív!) árusok rendszertelen időközönként elkezdtek hirtelen, a zsákukat felkapva rohanni, amit először nem értettem, aztán megláttam egy szem rendőrt a tér túlvégén. Ekkor esett le, hogy a brók nem feltétlenül legálisan zsibvásároznak.

A monumentalitás rám gyakorolt hatása miatt számomra a Dóm volt a fő műsorszám. Ide még szívesen be is mentem volna, mert ha nem mászol fel a toronyba, akkor ingyér van, csak épp kilométeres volt a sor.

Dö kupola ov dö Dóm.

És ezeken kívül persze még csomó mindent láttam, meg fagyiztam is természetesen, de azt tanácsolnám, ne a Festivalba menjetek erre a célra, elég jól néz ki ugyan a hely, de ilyen fagyit itthon is kapsz, sőt, jobbat is, csak olcsóbb.
Fontos megemlíteni azt is, hogy olyan agresszív koldusokkal, mint ebben a városban, én még nem találkoztam. Nem olyan értelemben agresszívek, hogy Jack Bauer-t megfélemlítő módon harapják ki a gigádat, ha nem tejelsz, hanem konkrétan volt olyan, akit annyira nem tudtam elhajtani, hogy az 50. "nem" után (arról nem is beszélve, hogy ő volt 10 percen belül a második rekorder) felálltam és elmentem, holott nem volt hozzá kedvem, és ő még pár méteren keresztül jött utánam. Félreértés ne essék, nem vagyok elég okos ahhoz, hogy azt gondoljam, ők a probléma, hanem persze, hogy az, hogy egyáltalán kerülhetnek ilyen helyzetbe emberek, de erre azért nem számítottam.

Olyan délután 2-3 körül megértettem azt is, miért van szükség a siestára. Kezdett szuboptimális érzéseket kiváltani bennem a kánikula, úgyhogy be is ültem a Volume nevű helyre, mert azt olvastam, az jó, és véletlenül pont elhaladtam mellette. Kellemes, nem olyan nagy flash, kicsit amolyan romkocsma jellegű. Itt hívnám fel rá a figyelmet, mennyire normálisan jó már az, hogy ebben az országban a legtöbb kocsmában rendes kaja is van. Nem csak mogyoró meg hasonlók (lehet, hogy az nem is annyira evidens), hanem péksütik, szendók, akár gyümölcs is.

Ezt posztoltam volna Facebookra ott ülve, ha olyan családból származnék.

Kicsit regenerálódtam, aztán újra kimerészkedtem. Sajnos ezután a Boboli-kertekbe nem sikerült bejutni, ami még fő terveim között szerepelt, de úgy voltam vele, hogy egy parkért azért 10 eurót csak nem fizetek. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy részben azért került ennyibe, mert ebben már egy múzeumi belépő is benne foglaltatik, de mint már említettem, nem múzeumozni mentem. (Bár voltak elég érdekesnek tűnő létesítmények ebben a műfajban, kétségtelen. Egy Galilei-témájúnál majdnem el is csábultam.)

Visszafelé menet még átmentem a Ponte Vecchión, ami például azért tanácsos, mert legalább bebizonyosodik, hogy messziről tényleg sokkal érdekesebb, mint rajta állva. Ez után még felmentem egy elég hosszú és meredek lejtőn, ami így, egy kiadós városnézés után már nem volt olyan kellemes, de a körös-körül nyüzsgő nyugdíjas turisták előtt nem maradhattam szégyenben. Sajnos csak a tetején derült ki, hogy az erőd, ami miatt vállalkoztam erre, felújítás miatt zárva van, és a Bardini-kertekbe is 10 euró a belépő.
Viszont találtam egy elég hosszú gyalogutat, ami semmi hasznos helyre nem vezetett, de legalább még egyszer utoljára lejárhattam a lábaimat, és ezen a napon sem úszhattam meg, hogy halljak magyar szót, a mellettem elhaladó turistapárnak köszönhetően. (Ja, de nem is, mert már előtte az utcán is volt több, nemtudommit reklámozó csaj, akik közül az egyik büszkén mondta, hogy "Hogyvagy", mikor közöltem, hogy én vagyok Mr. Hungary.)

A Rózsakerten keresztül vissza találkoztam egy cicával, a Michelangelo téren pedig épp koncertet adott az olasz Janis Joplin. Na, jó, közel sem volt olyan hangja, de nagyon kis hangulatos volt, ahogy egyszálgitárral tolta ott az ezeréves slágereket a lépcsőn a turisták között. Első blikkre nem is értettem, mi van, csak éreztem ,hogy valami jó.
Akkor mentem el, mikor belekezdett egy túl hosszú monológba (természetesen olaszul, érted, a turistáknak), hogy Firenze milyen király hely. Ennyit értettem, meg a sok művész nevét.

Elég fáradt voltam már, ezért visszatértem a kempingbe, és aludtam is egy kicsit, ami az éjszakát tekintve nem bizonyult rossz döntésnek. (És most nem a bulihelyről beszélek, de nem ám, viszont ne szaladjunk ennyire előre!). Még így a séta végére érve fontos elmondani, hogy nem tudom, ki hogy áll az ilyesmihez, de nekem elég unalmas volt egyedül barangolni a városban. Persze azért megérte látni azt a sokmindent, de hiányoztak a sidekickek, na.

Felkeltem, és felmentem a bárba, hátha rossz a pizza.
Ennél persze sokkal izgalmasabb dolgok is történtek, nem kizárólag azért, mert a pincérnő olyan csodálatos gyorsasággal felejtette el az arcomat, hogy miután körbehordozta a teraszon a pizzát, végül csak be kellett mennem szólni, hogy most már ennék, ha lehet.
Hanem azért is, mert mikor nekiláttam volna, elkezdett cseperegni az eső, és mivel fölöttem pont nem volt ernyő, ez épp kellő ürügyet adott arra, hogy becsatlakozzak ausztrál szobatársam (itt még mindig pár órával azelőtt járunk, hogy Benként bemutatkozott, ami ezúttal kivételesen nem álnév) és újdonsült barátai mellé. Akik jó szívvel meg is kínáltak a szerintük szörnyű 1 eurós borból. Én viszont, mivel voltam 16 éves, és tudom, hogy Dankó Pista nem csak egy betyár neve, mondtam nekik, hogy ez nem olyan rossz ám. Azt mondjuk nem értettem, hogy mikor erre magyarázatot követeltek, és elmondtam, hogy "just call me...Mr. Hungary" (nem ezekkel a szavakkal), akkor azonnal megértették.
Be is mutatnám a versenyzőket, így előre, mert ugyan csak később derült ki, ki kicsoda, de itt kerültek elő, ezúttal álnevek nélkül, kapcsolatunk túl rövid és viharos (bemutatom Freddy Foreshadowing-ot...) volt ahhoz, hogy jópofa álneveket kaphassanak. Viszont nevesítenem kell őket, mert olyan jólesett a társaságuk. Általuk abszolút átjött, miért mondta bátyám, hogy a hostel és a kemping nem csak a kedvezményes árak miatt jó. Szóval: Craig (kiderült, hogy ezt csak amerikaiul mondják Kregnek, britül tényleg Kréjg, ahogy egy magyar mondaná), Leanne (aki lány, hú ,de még mennyire!), Natalie, Sam (szintén lány), és persze Ben. Ők amúgy Ben kivételével ángliusok voltak, ezért őket kicsit jobban értettem, néha tolmácsolták is Bent.
Az eső csepergése elég gyorsan akkora, villámokkal és erős széllökésekkel díszített vihar lett, hogy mindenki bemenekült...nem a sátrakba, azok túl messze voltak, hanem a bár fedett részére, ami azért 20 embernek elég szűkös, volt egy sajátos, ázott veréb-hangulata. Szóval kiderült, hogy mégse én vagyok Thor, végül utolért a pisai zivatar, ami Bolognában is megpróbált elkapni, de még nem talált. A jelenség amúgy egész érdekes volt, mert az eső előtt még elég sokáig csak villámlott néha, de égdörgés nélkül.
A pizza nem volt semmi extra (a paradicsomszósz mondjuk elég komoly volt), viszont az eső szerencsére nem csak a társaságra adott ürügyet, hanem, mire temporálisan ugyan, de kicsit csillapodott, arra is, hogy bemenjünk Leanne és Natalie sátrába. Mind a hatan. De ez is amolyan nagy sátor volt, mint a mienk, szóval ne képzeljünk nagy szendvicset! Kicsit dumáltunk, és mondtam is valami vicceset angolul (már nem emlékszem mit), ami Craignek annyira tetszett, hogy kijelentette, hogy innentől kezdve hivatalosan is fluent vagyok. Márhogy angolból. Oszt ment mindenki aludni. Legalábbis a cél ez lett volna. De ezúttal a bulizók helyett az eső volt olyan irgalmatlanul hangos, hogy a feladat jóval nehezebbnek bizonyult, mint amilyennek elsőre tűnt. Rosszabb volt az előző esti párdéjnál, és csak nem akart elállni. Néha még az alattam levő ágyon Ben is bekapcsolódott, álmában dumált.

De azért nem búsultam, hogy nem hozzám beszél, mert másnap várt a tenger! (Hülyegyerek, viharban vízre gondol!)