Mivel épp volt egy üres délutánunk és rövid utánanézés után kiderült, hogy egy Woody Allen-filmről van szó, nézőkollégával azt gondoltuk, itt nem lehet tévedni, gyerünk! A többszörösen hangsúlyozott romantika (Provence, 1928, Colin Firth) miatt aggódtam egy kissé, főleg, hogy nem nővel voltam, de ez volt még a legkisebb baj (az, hogy nem nővel voltam, persze elég baj, de most a romantikáról beszélünk, te kis hamis!). Woody Allen persze vitathatatlan nagymester, de ő se a kisujjából rázza ki a jóságot, azért meg kell dolgozni. Gondolom az új nyugágy egy csendes, dél-franciaországi falucska nyaralójában elég kényelmes lehetett.

A történet szerint Wei Ling Soo-t, a nagy bűvészt, azaz Stanley Crawfordot (Colin Firth) felkeresi gyerekkori barátja, a szintén bűvész Howard Burkan (Simon McBurney) azzal, hogy a Dél-Franciaországban élő barátaihoz, Catlidge-ékhez beavászkodott egy spiritiszta, Sophie Baker (Emma Stone). Ugyan leplezze már le, hisz bűvész létére a világ legnagyobb szkepticistája, Howard nemkülönben, de ő nem talál rajta fogást. Stanley oda is megy, vizsgálódás közben nyilván egymásba szeretnek a csajjal, aki amúgy rendkívül meggyőzően veszíti a szemek fényét, és közben még az is kiderül, hogy hogy csinálja.

Hogy hol itt a csavar? Pontosan ott. Igen, igen, melegszik, jó úton jársz... Hát persze, hogy nincsen! Jó, persze, megy a rejtély-műbalhé, hogy Sophie hogy talál ki mindent, de ez csak ürügy arra, hogy a szerelmi történetet elsüthessük. Ez még nem is lenne baj, bevallom, nem is találtam ki, hogy mi a megfejtés, de mire odáig eljutottunk, nem is érdekelt, ezt a katarzist is elvették tőlem. Semmi meglepetés és újdonság nincs a sztoriban, de legalább szép tájakon játszódik. De még mindig nem jutottunk el a probléma gyökeréig, várjál!

Miért kell annyit pofázni? Woody Allen beszélős rendező, azaz szeretjük a párbeszédeit általában. Itt is lehetett érezni az igyekezetet, (vagy inkább a megszokást), a '20-as évek angol sznobjainak (posh) nyelvezetét nagyon szépen átvette, viszont tartalomra a párbeszédek alapján elég gyorsan juthattam volna akár arra a következtetésre is, hogy az író még biztos nem írt életében forgatókönyvet, annyira túl van beszélve, és ami még ennél is rosszabb, MINDEN KI VAN MONDVA. Subplot? Minek az? Beszéljen a kép és a jellemek? Hülyeség! A karakterek majd elmondják, mi jár a fejükben! Egyfolytában jár a szájuk, mint a kacsa segge, és semmi titok nem marad, hiteles párbeszédek meg pláne nem. Naponta egyszer is sok, ha a találkozást azzal kezdjük, hogy valaki elmondja, mit érdemes tudni arról az emberről, akit egyébként a társaság minden tagja ismer, de ha ez egy napon  háromszor is megtörténik, kezdhetünk gyanakodni, hogy ennek a filmnek a szereplői lettünk. Ekkor nyugodtan szóljunk le a vászonról a nézőknek, hogy "Bocsánatot kérek, én csak egy kitalált karakter vagyok, ne engem tessék szidni!"
Néha-néha azért felcsillant egy-egy reménysugár. Ha jól emlékszem, négy olyan pillanat volt, amikor nem szóban mondtak el valamit, ezek egészen marginális pillanatok voltak, de legalább volt ilyen is. A film vége felé pedig, (és én általában egészen komolyan veszem ezen a téren a spoiler-mentességet, de a történet úgyis unalmas, tökmindegy, ha nem tudsz előre semmit, akkor is az az egyetlen feszültségforrás, hogy lesz-e valami, ami némi feszültség forrásául szolgálhat)  amikor Stanley már annyira átvált spirituálisba, hogy elkezd imádkozni, én komolyan reméltem, hogy egyszer csak kinyit a kép, és kiderül, hogy végig csak egy filmforgatáson vagyunk, ott ül az öreg Woody, és a színészek se hiszik el, hogy mindent ennyire a néző szájába kell rágni. Olcsó húzás lett volna, de legalább kaptunk volna indoklást, hogy miért bombázzák levéllel a nézőket folyamatosan. (a "levél a nézőnek" fogalmát egy színházi kollégától szereztem, nem tudom használja-e más is). De csalódnunk kell, Woody nem jelenik meg, és nem röhög a képünkbe, hogy átbaszott, ez véresen komoly, tényleg csak az időnket és a pénzünket lopja éppen el.
...szóval de, mégiscsak a képünkbe röhög, de ez legfeljebb csak neki vicces.



De hallom a segélykiáltásokat: "Nyugtass meg, hogy legalább a színészek nagyon jók!" Hát, figyelj, nem hazudok, nincs velük semmi baj, de senkit nem fognak kihúzni a szarból. Itt is volt, hogy felfénylett egy hullócsillag, Brice Catlidge (Hamish Linklater) képében, akiről elhatároztam, hogy ő lesz ebben a filmben a kedvenc színészem, mert benne legalább van eredetiség, de mivel végig ugyanazt nyomja, a harmadik megjelenésétől kezdve ugyanannyira unalmas lesz, mint mindenki más.
De legalább megértettem azt, amin a Bridget Jones óta tűnödöm, hogy mit esznek a nők Colin Firthben. (Woody maga ugyan nem szerepel a filmben, de beleírta magát, csak némileg szerencsésebb kiszerelésben, ő az, csak az alkathoz igazodva jóval önteltebb.) 
Meg persze Emma Stone-ba is bármelyik óvatlan pillanatban szerelmes lehet bárki, főleg hogy a Pókemberes Gwen Stacy-zés után visszaváltott az originál vörös hajszínre.
Szóval látod, ennyire voltak jók a színészek, hogy ilyen felületes vagyok.

Tulajdonképpen egy vasárnap délutáni filmmel van dolgunk a szó legrosszabb értelmében. Bevallom, az első háromnegyed-egy órában még egész szórakoztató is volt, de ezután már csak arra tudtam figyelni, hogy még mindig nem oldják ki a mindentelmondás fékjét. Egész egyszerűen idegesítő, frusztráló, túl sok volt.

És most...Különvélemény-rovat!
Különvélemény az előttem ülő nénitől: "Hát ez csodálatos volt!"
Bónusz különvélemény valahonnan a hátsó sorból egy jelenet közepén jó hangosan, szintén hangos felröhögések közepette, de (és ez megint jól fémjelzi a film minőségét) senkit nem zavart: "Nagyon jó, imádom!"

Woody Allennek valószínűleg csak nagyon viszketett az ujja, ezért hobbiból írt egy filmet, oszt má', ha úgyis ott volt az asztalon, le is forgatta. Woody Allen-rajongóknak ajánlom a legkevésbé, van nekik elég bajuk enélkül is.
Az ilyen filmekkel valahogy úgy vagyok, mint a "szórakoztató" színházzal, szép, meg minden, de minek?