Idén kilencedik alkalommal rendezték meg a PLACCC-fesztivált, ami mindenféle, Budapesttel, a várossal szervesen összekapcsolódó, jellemzően alternatívnak nevezhető művészi alkotást, produkciót mutat be minden évben egy héten át.
Ez alkalommal Csepel nagy hangsúlyt kapott, két esemény is volt köthető hozzá. A Szubjektív Csepel (nem erről írok, nyilván), egy kiállítás, ahol iskolások rajzait, és három kiválasztott művésztől animációs filmet, fotókat, festményeket mutattak be Csepelről.
A másik pedig a 011 Alkotócsoport Valóság-szoba című, mije is? Mondjuk, élménye volt. Előadásnak nevezni félrevezető volna, de ebben a kijelentésben még nincs értékítélet.
A csoport egyébként nem ma kezdte, korábbi előadásaik között szerepel pl. az Átriumban sokszor játszott, taxisok életéről szóló, Droszt című film-színházasként aposztrofált produkció, vagy a Meanwhile in Kansas, aminek a szegényke Bárka Színház adott teret.

Pillantsunk bele az ismertetőbe! Két mondatfoszlányt szeretnék kiragadni, hogy némi kontextusba kerüljön a lentebb részletezett tapasztalat.
(a résztvevők) "kipróbálhatják meddig tartanak ki saját elveik mellett, megzavarhatóak-e, megvásárolhatók-e, és hogy egyáltalán befolyásolni tudják-e saját sorsukat."
"Új előadásukban ezt a traumát igyekeznek feldolgozni a színház eszközeivel. A produkció arra tesz kísérletet, hogy az alkotók generációja szemszögéből és a hozzájuk közel álló friss, kísérleti színházi nyelv adta lehetőségek segítségével járja körül e disztopikus világ és az ember szabad akaratának a kérdését." (forrás: http://placcc.nolblog.hu/archives/2014/09/12/011_Alkotocsoport_VALOSAG_SZOBA/) Az említett trauma az volna, hogy annak ellenére, hogy az alkotók nagy része nem élt a szocializmusban, most mégis visszatérni látszik valami ijesztően hasonló.

Nézzük, mindez mennyire és hogy valósult meg! Mármint az előadás, nem a visszatérés, azt majd az RTL Klub elmondja.

A háttérsztori, amit kinyomtatva kioszt nekünk a Csepel Művek egyik ipari csarnokába kísérő, egyébként elég jámbor és unott arcú katonaruhás fazon, az, hogy egy csoport elfoglalta Budapestet, és kikiáltotta a Független Budapest Államot, és most majd odabent eldöntik, hogy mi is lehetünk-e ennek az országnak az állampolgárai, de engedelmeskedjünk minden kérésnek, mert különben következmények lesznek, jajjaj. Odabent még több katona fogad, némelyek az emeletről figyelnek zord tekintettel, maszkban, felfegyverkezve, valaki épp kötélen ereszkedik le a falon ugrálva. A falon molinók az új címerrel, hangszórókból folyamatosan és hangosan szól a bullshit-propaganda, 1984-style. Talán ezen a ponton sikerült a legkiemelkedőbb teljesítményt nyújtani, ilyen mennyiségű semmitmondást összeírni, amit tényleg simán el tudsz képzelni a világon bármelyik politikus szájából, ez teljesítmény! Kb. 70 percig tartott a kaland, és a felvételt a folyosókon is folyamatosan nyomták csutkáig tekert kis rádiókon, és nem figyeltem fel rá, hogy lett volna ismétlődés, bár nehéz is volt a részletekre figyelni, annyira (nyilván szándékoltan) értelmetlen volt. "Lopj, alkoss, gyarapíts!" írja le az "előző világrend" filozófiáját némi cinizmussal a bemondó, miközben a háttérben géppisztolyropogás és helikopter hangja hallik. (Ezen a ponton egyébként mind a hárman elkezdtünk röhögni, akik épp együtt voltunk az egyik állomásul szolgáló irodában.)
Mindezeknek köszönhetően a belépéskor el is sikerült érni felütésként egy egész különleges hangulatot. Erre ráerősítenek a marcona őrök, akik, némi megszeppent várakozás után, immár egymástól elszakítva, behívnak egyenként egy kisebb helyiségbe lefotózni, adatokat fölvenni. Ezután az emeleten újra találkozom alkalmi társaimmal, a három csinos lánnyal. Itt megint várakoznunk kell egy ideig, egy álarcos, ijesztő őr vigyázó szemei, és a nagytesó meg nem szűnő üzenetei kereszttüzében.
Ezután egy irodába irányítanak, ahol kérdésekre kell válaszolni, hogy eldöntsék, kaphatsz-e állampolgárságot. Azt hiszem, ez lett volna a produkció egyik leglényegesebb eleme. A kérdezgető figura egész rendben volt, teljesen komolyan tette fel a hülye kérdéseket, közben rágyújtott, a válaszokat hallva mogorván jegyzetelt. Őszintén számítottam rá, hogy a beharangozott kibillentés itt megtörténik. Hogy vagy olyan abszurditásokat mondanak, amiknek nem lehet ellentmondani, vagy nagyon kiforgatják a szavaidat, és hogy ez még valamennyire talán vicces is lesz. Mindezek közül a második az, amit kihallgatóm megpróbált, be kell valljam, azt hittem, keményebb lesz. Olyan kérdések hangzottak el, minthogy:
radikális lépések nélkül elérhető-e a függetlenség?
megvédené-e a szeretteit bármi áron?
élne-e olyan közösségben, aminek minden tagja felelős egymásért?
stb.
Én nem vagyok egy jó érvelő, de amikor szembesíteni próbált azzal, hogy ellentmondok saját magamnak, elég egyszerűen le tudtam vezetni, hogy ez miért nem igaz. Emellett pedig mikor megkérdeztem, mi lenne a feladatom ebben az államban, a válasz az volt, hogy nem baj, hogy eddig még ez nem derült ki, mert az csak bonyolítaná a dolgokat.
A válaszaim azonban nyilván tök lényegtelenek voltak, megkaptam az elfogadó papírt, mehettem az útlevél-kiadó ablakhoz. (Útlevél fent, szépen le is laminálták.)
Aztán a tervező-szobába küldtek, ami előtt Radnai Márk (egyébként ő a rendező és a társulat vezetője) teljes menetfelszerelésben, udvariasan, kézfogással üdvözölt, és megkért minket, írjuk le egy papírra, milyen országban szeretnénk élni.
Ezután pedig elbeszélgettünk ezekről a gondolatokról a létesítmény szintén igazán barátságos, fiatal vezetőjével egy hadműveleti központnak látszó szobában (játékkatonákkal telepakolt Budapest-térkép, tervrajzok, dobozok lőszerrel, meg minden, ami kell). Itt még jobban elkezdett mállani a vakolat az egyébként se a legtisztességesebb iparosmunka jeleit viselő hangulatról. Az egy dolog, hogy a nagy ijesztgetés után most mindenki szívélyes, hiszen most már be lettünk fogadva, de ezzel együtt, miközben a főtiszttel beszélgettünk, a hátunk mögött megint állt két mogorva, maszkos őr, tehát a kép egyáltalán nem volt egységes. Egy ideig még számítottam rá (teszem hozzá, kicsit reménykedve), hogy esetleg az interjú végén úgy fognak ők elvinni a következő helyszínre, mint nemkívánatos személyeket, de nem ez történt. Sokkal hatásosabb lett volna ez a rész, ha teljesen átfordul a dolog, és az útlevél kézhez kapásától kezdve mindenki tenyérbemászóan kedves, de csak veled, a folyosón szembejövő új látogatókkal ugyanolyan fenyegetőek.
Emellett az is kezdett gyanús lenni, hogy itt se mondtak semmit, nekünk kellett beszélni. Mikor a játékba belemenve szóba hoztam, hogy a folyamatos propaganda nem hat túl inspiratívan a jó állam működtetésére hozott ötletek megszületésére, azt a választ kaptam, hogy ez is része annak a koncepciónak, hogy katasztrófához hasonló helyzetet teremtsenek. Akkor senki nem lesz fásult.
Én sem csüggedtem még, menjünk tovább, szigorú tekintetű őreink rendkívül szelíden tovább tereltek az önvédelmi kurzusra. Itt szintén maszkos katonák mutatták be, mit kell tenni, ha valaki késsel, vagy pisztollyal támad ránk. Ebben a legmeglepőbb és egyben legkiábrándítóbb az volt, hogy tényleg így kell védekezni ezekben a helyzetekben. A hangulat ekkorra már teljesen szétesett, az ijesztő kinézetű fickók folyamatosan viccelődtek, de csak amolyan lacibácsi-módon, nem mesterien megírt poénokat kell itt se elképzelni. Ugyan az előbb azt állítottam, hogy kb. ilyen viselkedés kellett volna eddig is mindenki mástól, mióta megkaptuk az útlevelet, itt ez már csak zavaromat fokozta.  Halványan azért élt még bennem a remény, hogy ezután csak történik már valami.
Éééés...
Nem, ennyi volt az egész, ezután már csak kikísértek az épületből, vége.
El kell ismerni, valóban elgondolkoztattak a kérdések, amiket feltettek. Nem mondom, hogy hasonló gondolatok amúgy nem jutnak időről-időre magamtól eszembe, de oké, ébresztett gondolatokat, kérdéseket, amik még egy ideig motoszkáltak bennem, és feltehetőleg másokban is, hiszen kifelé menet is a produkcióról beszélgettünk. Az már más kérdés, hogy közelebbről leginkább mégiscsak arról folyt a szó, hogy most ez mégis mire volt jó? Vicces volt-e? Nem. Érzelmileg megérintett? Az elején még látszott rá esély, de nem. Mondott bármit is arról, hogy az alkotók mit gondolnak? Bármiről? Nem, de arra kíváncsiak voltak, mi mit gondolunk.
De miért? Hátha adunk ötletet, vagy...? Egész egyszerűen úgy érzem, én sokkal többet adtam nekik, mint ők nekem, és ilyet úgymond nézői oldalról még soha nem tapasztaltam. Megjegyzem, nem is szeretnék, ezt sem dicséretnek szántam, ha előadóművészetet nézek, az jó eséllyel azért van, mert kíváncsi vagyok rá, az előadók mit tudnak nyújtani nekem, mit éreznek, mit gondolnak. Ez az, amiből semmi nem derült ki, és még gyorsan jelezném, hogy ezek kifejezése nem egyenlő a szájbarágással.

Egy szó, mint száz, a produkció legfontosabb, egyelőre megválaszolatlan kérdése ez volt: Srácok, mit akartok ezzel?

forrás: 001 Alkotócsoport Facebook-oldala