Az előző rész tartalmából: Elindultam szép hazámbul, Olaszországba, Pisa helyett Genovába érkeztem, ott elfáradtam, onnan át Bolognába, ahol találkoztam az angyali  Íbével, szállásadómmal, és felkészültem, hogy másfél nap alatt megnézzek sokmindent.

Mielőtt viszont ebbe belekezdenék, még hadd térjek ki arra a talán érdekes adalékra, hogy az első három napon milyen, számomra is megdöbbentően keveset ettem!
Az első nap mérlege: normális reggeli még itthon ( ésszerű mennyiségű vajas-mézes kenyér, vagy valami hasonló, ki emlékszik az ilyenekre?) reggel 8 körül. Délután 3 körül egy közepes méretű, nevezzük melegszendvicsnek. Este 9-10 körül egy pizzaszelet. Éhes voltam? Igen. Zavart ez? Igazából csak minimálisan.
Nem a költségkímélés miatt, csak történelmileg így alakult.

Térjünk is a tárgyra!
Még előző este tartottunk egy haditanácsot, hogy mit lenne érdemes látnom, mert mégiscsak jobb lenne, ha egyedül indulnék útnak, hiszen Íbének is van dolga.
Mivel kisvárosról van szó, itt is csomóan járnak biciklivel, fel is ajánlotta, hogy menjek azzal, de én úgy voltam vele, mivel nappal még nem láttam semmit, jobb a békesség, megyek gyalog. Azzal nem számoltam, hogy valamiért este, fáradtan, csomaggal rövidebbnek tűnt az út a belvárosból a házhoz, mint reggel, napsütésben, minimális felszereléssel. Hülyeség, nem? De tényleg így történt. Biztos a társaság miatt.
De azért nem volt vészes. Ekkor még nem tudtam, hogy ez lesz a második leginkább láberősítős napom. Na, jó, azért már éltem a gyanúperrel.
Végülis a belvárosba érve követtem a turistatérkép utasítását, és általában véve nem tartottam semmilyen konkrét helyre, mert mindenfelé lehetett érdekes dolgokat látni. Az volt ezzel a technikával csupán a probléma, hogy idegen szemmel sok épület baromira hasonló, mert majdnem mindegyik olyan sajátos vöröses színű. És persze az sem mellékes, hogy itt az utak direkt nem egyenesek, hanem majdnem koncentrikus köröket kell elképzelni. Ez pedig oda vezet, hogy ha csak úgy kóvályogsz, egy idő után elkezdesz körbe-körbe járkálni.
Ettől még persze világos, hogy láttam a Hét Templomot, amit azért hívnak így, mert egymásba van építve hét külön templom. Ez már elég erős indok volt, a "Nem nézek meg még egy templomot, ha csak nem adnak rá elég erős indokot"- elvhez, ami még hajdani turistáskodásaim eredményeképpen fejlődött ki bennem. Kívülről is érdekes, hát még belülről, hogy végig lehet járni a különböző stílusú, és látványosan különböző korú templomokat. Ráadásul közben valahogy az egész komplexumban pont olyan atmoszféra-zene ment, mint mikor az Assassin's Creed-ben belépsz egy templomba.És itt is nondiegetikus volt. A történet világán kívülről szólt, nem volt konkrét forrása.
Mielőtt továbblépnénk, megmagyaráznám a címben szereplő analógiát. Bologna rám a barátságos, ám igazán élettel teli kisváros benyomását tette, sok egyetemistával, ezért is szeretik annyira a helyiek. (Lehet, hogy konkrétan az egyetemisták miatt annyira nem, de azt például igen, hogy nem túl kicsi és nem is túl nagy, épp megfelelő méretű.) Most ez Debrecenre sok tekintetben pont nem igaz, de egy időben évente egyszer ellátogattam oda, és nekem nagyon hasonló hangulatot adott át. Csak ott volt villamos.
Meg jóval kevesebb árkád is volt. Ugyanis Bolognáról azt is érdemes még tudni, hogy kb. annyira jellemzők rá az árkádok, mint Prágára a tornyok, csak kicsit jobban. Az nem teljesen tisztázott, hogy a napsütés, vagy az eső miatt. Az utóbbi sem olyan abszurd, mert állítólag viszonylag sok arra a csapadék, de ottjártamkor elintéztem, hogy ennek ne tapasztaljam jelét. Ha jöttek is felhők, csak a város körül keringtek. Mondjuk ki, én voltam Thor!
Elfogyasztottam az utazás első olasz fagyiját is. Ez fontos, aki evett már olasz fagyit, (mármint tényleg olaszt) tudja, miért. (Megsúgom, azért, mert zseniális.) Íbé szerint ez a legjobb fagyizó a városban, de én másnap találtam egy még jobbat. Tök véletlenül.

Mikor rádöbbentem, hogy most már tényleg csak körözök, ha így folytatom, elindultam az egyik park irányába, van itt jó sok, a parkok jók, világos. Sajnos ezek a központhoz nincsenek annyira közel, buszozni meg nem akartam, de azért csak kiértem.
Érdemes is volt, mert a délkeleti szélen lévő park tava tele van teknősökkel!
  Tininindzsa Harci Teknőc!

Jó, tényleg ez benne a legérdekesebb, amúgy meg...egy park, de jóu az!

Ezután megpróbáltam valami egészen konkrét helyre eljutni, de sokkal nehezebbnek bizonyult ez, mint elsőre gondoltam. Viszont legalább találtam egy tök érdekes épületet, ahol valami komcsi-hippi társaság dolgozik, vagy mi. Mandragora később mesélte egyébként, hogy itt csomó fiatal azt hiszi magáról, hogy kommunista, pedig nem is, csak erősen antifasiszták, és azt hiszik, ebből egyenesen az következik. Ennek ellenére nem is a kommunista tanokat propagálják, egyszerűen csak nincsenek tisztában a fogalmakkal.

Először csak a kezekre lettem figyelmes.

Később kiderült, hogy egy lábas is van a dologban.

A konkrét helyre végül nem jutottam el, viszont újra találkoztam Íbével. Mondta, hogy menjünk hegyre, erre pedig természetesen nem lehet nemet mondani! A hegyen két jó dolog van, az egyik a kilátás. Itt végre uzsonnáztunk egyet, ami azért volt remek ötlet, mert számomra ez volt az ebéd is.
Ez az étkezés egy nagyon érdekes kettős élményt nyújtott számomra, azon túl, hogy jól is laktam: úgy volt elképesztően romantikus, hogy nem volt az. Maga a helyzet, hogy a hegyen, egy templom előtt kajálni, ahogy a lábad előtt hever a város... Ebben az értelemben romantikus, a másik értelmében ugyan nem, de mellékesen megjegyzem, egy abszolút ideális randihelyről beszélünk. Nem tudom, használják-e ilyen célra. Ebben az esetben vigyázni kell viszont, hogy ne akkor menjen oda az ember, mikor épp ingatlanügynökök mutogatják a templomot. "Igen, igen, elismerem, az ajtó kicsit viseltes, de egyszerűen helyre lehet hozni. Sajnos most bemenni nem tudunk, mert épp mise van."
A hegyen a másik jó dolog szintén a kilátás, ugyanis fel lehet még menni az itt lévő kórház tetejére is, csak úgy. Ott meg van kert és még egy kis kilátás.

Egy időre visszamentünk a bázisra, nekem pedig muszáj volt ledőlnöm, ugyanis már fájt a talpam az egész napos sétától. De megérte.
Aztán este elmentünk kajálni. Így találkoztam a sérült lelkű biciklivel, amit Íbé egyik barátja hagyott ott, hogy csináljon vele, amit akar. Ez a bringa ettől, és korábbi, ismeretlen traumáktól még inkább annyira szomorú volt, hogy folyamatosan nyögdécselt, és az elejére nem épp billegésmentesen fölszerelt kosártól nem is lehetett stabilan egyenesen tartani. Folyton korrigálni kellett. Paraméterei között említhetjük még, hogy csak az első fék volt meg, és az is rendelkezett egy egészséges holtjátékkal. Tulajdonképp viszonylag gyorsan megértettem, miért ez a hozzáállás korábbi tulajdonosától. Ugyanakkor rendkívül jó volt, hogy nem kellett megint gyalogolni, még ha ez azzal is járt, hogy legalább fél órámba telt, mire sikerült meggyőznöm Íbét arról, hogy én tényleg tudok biciklizni.
Szóval elmentünk szendvicsezni, borral, hármasban, Dzsível (aki szintén egy magyar lány - nem hozzám képest szintén), és a mellettünk szülinapozó társaság minket is behívott egy-egy pohárka limoncellóra. Ez majdnem olyan volt, mint mikor Pesten tök véletlenül belecsöppentünk egy szülinapba, csak ott pont mielőtt nekünk is adtak volna tortát, rájöttek, hogy minket senki nem ismer, és megkértek, hogy távozzunk.
Aztán kifelé menet a pincér is meghívott mindhármunkat egy-egy pohár limoncellóra, persze ő is ivott velünk. De ezt valószínűleg Dzsí miatt tette, amire az is finom utalás lehetett, hogy kaja után, adott neki csak úgy egy pár darab sütit,amit később közösen megettünk. Látjátok, rengeteg jó indokot lehet találni arra, hogy vegyétek körbe magatokat csinos lányokkal.
Utána elmentünk az ivós térre borozni, és találkoztunk egy Olasz Sráccal, aki ismerte a lányokat. A beszélgetés során nem utoljára derült fény arra, hogy az olaszok valamiért imádják a következő magyar szót: csicseriborsó.
Később pedig elmentünk táncolni. Nagyon jó kis helyen volt a buláj, teljesen nyitott tetejű cucc, és ott bulizott Gandalf is! Meg egy másik srác, aki valahogy egyből tudta, hogy magyar vagyok, és csak döbbent visszakérdezésem után derült ki, hogy onnan, hogy pár órával ezelőtt ők kértek tőlünk dugóhúzót a téren. Arcmemória!
A bulival kapcsolatban érdekes volt, hogy ugyan látszólag a zeneválasztásban nem volt semmi tematika, feltűnt, hogy a legújabb dal, amit ismertem, a Gorillaz 2001-es Clint Eastwood című szerzeménye volt. Ennek ténye olyannyira mély nyomot hagyott bennem, hogy direkt megjegyeztem, hogy a kint töltött hét alatt a YouTube-partikat és saját válogatásokat nem számítva, a legfrissebb általam ismert dal, amit hallottam, 2011-ből való volt. (Noel Gallagher: The Death of You and Me, ha érdekel valakit). 
A nyitott tetejűség miatt elég korán (budapesti viszonyokhoz képest, de konkrét időre már nem emlékszem), és tulajdonképpen elég hirtelen is vége szakadt a párdéjnak, hogy aztán nagy nyikorgással hazakerekezhessünk.

Másnapra még két fontos dolog maradt. Felmenni a Madonna di San Luca Szentélyhez, ahol a cél az út maga, és a város közepén található két torony közül az egyikbe, hogy még többet lássak ki. Aztán uzsgyi Firenzébe.
Talán mondanom sem kell, hogy még korántsem érkezett el a Gyaloglás Vége. De legközelebb több kép lesz!