Az előző rész tartalmából: egész nap Firenzében barangoltam egyedül, majd este találkoztam négy brit emberrel, velük és ausztrál szobatársammal iszogattunk és beszélgettünk nyelvészeti kérdésekről a vidáman csilingelő apokaliptikus viharban, ami még kicsit jobban zavarta esti álmomat, mint előző nap a diszkóslágerek,de legalább tudtam, hogy másnap indulok Massába, a tengerpartra.

Reggelre elállt az eső, bár jó sokáig húzta az éjjel. Én meg reggel elég gyorsan elhúztam a kempingből. A reggeli ezúttal egyszerűbb volt, mert úgyis ki kellett menni a pályaudvarra. Az első kisebb gondot az jelentette, hogy szólni akartam szállásadóimnak, Mandragoráéknak, hogy mikor futok be, viszont ekkorra a telefonom teljesen lemerült, és a kempingben ezúttal bőven volt ugyan szabad konnektor, ám hamar kiderült, hogy azért, mert (vélhetően a vihar miatt) egy darab sajtba kicsit nagyobb értelme lett volna bedugni a töltőt. De nálam nem volt sajt.
Aggodalmamat tetézte, hogy a mai napig nem tudom, miért, de a nyilvános telefonokon keresztül se tudtam felhívni kedves barátomat.
Viszont épp a mázli volt ezen a napon soron, ugyanis ez volt az egyetlen alkalom, amikor olyan vonattal mentem, amin volt konnektor. Pedig nem is volt drágább, mint a többi. Kicsit aggódtam is az elején, hogy jó vonatra szálltam-e, de hamar kiderült, hogy igen. (Az más kérdés, hogy volt amikor ez az aggodalmam helyesnek bizonyult...de ez már egy másik történet.)

Rendben megérkeztem tehát, és nem is kellett sokat várnom, boldogan borulhattunk egymás nyakába Mandragorával (aki amúgy lány) és végre találkozhattam kedvesével, A Donnal, aki tényleg rendkívül kedves (és nem lány). Ők pedig azzal fogadtak, hogy megyünk a patakpartra ebédelni. Bevallom, ilyen kellemes meglepetésre azért nem számítottam így rögtön az elején.

Ide jöttünk.

A patakpart egyik különlegessége, hogy a bozótban ki vannak alakítva ilyen kis aranyos kuckók, ahol a különböző baráti társaságok tolulnak.

A másik különlegesség meg, hogy ilyen nagy sziklákon lehet mászkálni, ilyen szép tiszta (és iszonyat hideg) vizű öblök felett. Én láttam embert beleugrani ebbe!

Megbizonyosodtam róla, hogy Mandragora jó olaszhoz híven kosaras bicajjal jár, az utcán teregeti ki a ruháit (hello, Zazie! :D), és saját bevallása szerint közvetlen a fáról szedik a citromot, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy én ezt a fát nem láttam. Viszont a főtéren voltak elég gyász kinézetű narancsfák.
És természetesen itt is toltam fagyit, utazásom alatt az utolsót, majd később kiderül, miért. A firenzeinél jobb volt, de az utolsó napi bolognai (nem elkészítési módja, hanem származási helye szerint) még mindig világbajnok nálam.

Később aztán A Don visszament dolgozni, mi meg elmentünk megnézni a városka nevezetességeit, értsd: a várat, vagyis inkább a kilátást mellőle, mert persze, hogy bemenni épp nem lehetett. Csináltam képet is, de mindegy, nem látszik rajta úgyse, hogy mekkora királyság, hogy magas hegyek, mellette meg ott a tenger.

Muszáj volt persze nyomban lemenni a bícsre, amit busszal tettünk. Mandragora tanácsára az országban első és egyetlen alkalommal megpróbáltam bliccelni, de ez úgy látszik, az első és egyetlen közlekedési alkalmak napja volt, természetes, hogy arra is ez volt az egyetlen alkalom, mikor buszon ellenőrrel találkoztam. De szerencsére jó gyors reagálásúak voltunk, ezért vehettünk jegyet a büntetés helyett.
A partra kiérve persze azonnal elájultam a gyönyörűségtől.
Miután fellocsoltak, ezt posztoltam volna, ha olyan családból származom, hogy irigykedjen mindenki. Ez persze nem látszik, de az a jó, hogy ha a másik irányba fordul az ember, ott meg végig hegyeket lát.

Estefelé elmentünk aperitivózni egy helyi olasz barátjukkal kiegészülve. Ez olaszéknál bevett szokás, hogy vacsi előtt beülnek valahova, isznak egy pohár bort, vagy Aperol Spritz-et, és esznek hozzá kis katonákat sajttal, sonkával, pástétommal, anyámkínjával. Massában pedig mindez még magyarturistaszemmel elérhető áron is van.
Ezittaz!

Kajálás közben jött a newsflash, hogy hazatért A Don régi jó barátja Spanyolországból, mennek meglátogatni a szülei házában. Mivel ugye én is épp ott voltam, ezért szívesen vittek magukkal.
Itt ismét találkoztam a híres olasz vendégszeretettel. Boldog kutyák és macska (búcsúzáskor kérték Mandragorát, hogy vigye magával) a bejáratnál, kedves, olaszul és spanyolul beszélő házigazda bácsi és néni. Még egy furcsa hangokat kiadó papagájuk is volt. Mivel a házba belépve azonnal Awkward Seal módba váltottam, inkább leültem a legközelebbi fotőlyba Apuka mellé meccset nézni, bár körülbelül annyira érdekelt, mint a Csillagosok, katonák annak idején, és kevesen tudják, de azon a filmen elég jót aludtam. Viszont így is emlékszem, hogy az egyik csapat a nem sokkal később világbajnokká váló németeké volt, pedig itt elég defenzívek voltak.
 
Közben Anyuka jött kínálgatni valami alkoholban áztatott gyümölcsökkel, amiből kíváncsiságból vegyes illemből ettem is, de a harmadiknál udvarias visszautasítás fokozatba váltottam, ugyanis annyira azért nem volt jó. Ezért szólt Apukának, hogy főzzön nekem egy kávét, hogy azért én se maradjak ki a jóból. Vicces volt, mikor a kész kávéval kijőve valahogy úgy hívta fel a figyelmemet, hogy "Héj, Ungarese!"
Valamikor ekkortájt érkezett a házba a fekete kutya. Irántam tanúsított szimpátiájáról rövidesen eszembe jutott a sokszor elsütött poén: "Is that a gun or are you just happy to see me?", és próbálták is őt elzavarni mellőlem, de mondtam, semmi baj, jó fej állat ez. Nem sokkal később azonban kezdett aggasztóvá válni a helyzet. Nem mondom, hogy ebben a pillanatban született a poszt címét adó, a jövőben bizonyára klasszikussá váló rigmus, de a pillanat körülbelül olyan fontos inspiráció volt hozzá, mint a Stone Roses az Oasisnek. Alig győztem biztos távolságban tartani magamtól a blökit, míg végre sikerült a gazdáinak elküldeni őt a francba.
Aztán persze távoztunk, és a szülők még ekkor is hiperkedvesek voltak, az estének erre a szegmensére minden furcsaságával együtt mindig jó szívvel fogok emlékezni.
Itt volt az ideje, hogy egy szolid otthoni összejövetelen találkozzam sok másik olasz baráttal. Itt többek között megjelent egy igazán kedves, eredetileg dél-amerikai lány, aki beszédben legalább annyira bő, mint mellben. De ezt már csupán érdekességként jegyzem meg.

Következő nap már fürcsi és félreértés is lesz! Maradjatok vonalban!