Nem változunk végérvényesen utazós bloggá, például azért sem, mert akkor félő, hogy még ennél is ritkábban születnének bejegyzések (soookkal ritkábban), de pár héttel ezelőtt kalandoztam egy kicsit Olaszországban, elmesélném, mi volt.
Itt az elején megjegyezném, hogy több szereplő álnéven fog megjelenni, leginkább azért, mert ez engem szórakoztat, viszont ezeknek a soroknak az írása közben sem tudom még néhány főszereplő eljövendő nevét. De munkásnyelven szólva, jó' van az úgy, majd meglesz!
Ezen felül azt is jelezném előre, hogy viszonylag kevés kép lesz. Ennek prózai oka az, hogy nem csináltam sokat. Mert telefonnal egyrészt körülményes, másrészt inkább informatív, mint szép képeket csinál, ha értitek, hogy mondom.
Úgyhogy csapjuk fel a napszemüveget, meg a kalapot, aztán nyomás!

Az egész utazást sejtelmesen körbelengte a balszerencse-szerencse izgalmas hullámzása, és ez már az első előtti pillanatokra is rányomta bélyegét.
Reggel ugye a nap első ragyogó sugaraira vidáman kiugrottam az ágyból "Irány a napfényes Itália"-felkiáltással, fel is kaptam a rövidgatyám, meg úgy általános nyáriasban elindultam. Ez például azért is volt szerencsés megoldás, mert így, csomagokkal, kalappal, napszemüveggel már itthon úgy néztem ki, mint egy turista. Egy fázó turista, ugyanis, ahogy kiléptem a házból, beborult az ég, és elkezdett fújni a szél. De úgy voltam vele, ilyen könnyen nem basszák el a kedvemet, odaát úgyis jó idő lesz!
A reptéren sikeresen becsipogtam (valószínűleg a szemüveg volt a hibás), motozás, mezítlábazás, meg minden, aztán elvették neszeszer-táskám tartalmának kb. háromnegyedét, amiből a tusfürdőt amúgy pont emiatt az út miatt vettem (tudom, én voltam a hülye). De nem baj, utazni mocskosan igazán élvezet!
A repülőút eseménytelenül telt, két mozzanatot leszámítva. Ezek egyike sem az volt, hogy boldogan felsikoltottam, mikor megláttam tengert, bár kicsi híja volt.

Itt a tenger, aminek láttán nem sikoltottam fel, csak majdnem.

Viszont süllyedés közben a fejem búbjától a mellkasomig bezárólag úgy megfájdult mindenem, hogy már az ablakot kapartam, hogy érjünk már földet! Zuhanásért nem imádkoztam, annyira azért nem volt rossz, de azért elhatároztam, hogy innentől kezdve hivatalosan sem szeretek repülőzni. Legkellemesebb berlini emlékeim is eszembe jutottak, mikor legelső repülőutam során egy teljes napra bedugult a bal fülem. De akkor még nem tudtam, hogy ennek előnye, hogy legalább jó pár évvel később már kedves ismerősként üdvözölhetem ezt az érzést az itt tárgyalt utazás során. Pedig felkészült versenyzőként még rágóztam is.
A másik érdekes dolog az volt, mikor a "kapitány" (polgári nevén pilóta) közölte, hogy mivel vihar dúl Pisa felett, inkább Genovában szállunk le, mert az sokkal szórakoztatóbb, mint lezuhanni. Viszonylag kevesen röhögtek velem együtt, de a többség inkább értetlen volt, mint dühös.
Én meg gondoltam, ki nem szarja le? Úgyis csak a menetrend miatt mentem vón Pisába, várost nézni mindenhol lehet (ráadásul így az előre tervezettnél eggyel többet), és mint kiderült, még olcsóbban és átszállás nélkül tudok átvonatozni Bolognába, ahova még aznap át kellett érnem, vártak rám. Persze el kellet intézni még a reptéren egy pár aranyárú telefonhívást, de megoldottuk.
Úgyhogy a másfél óra múlva értünk jövő buszra nem szálltam fel (elvileg kb. még 2 óra lett volna az út Pisába), hanem inkább elbuszoztam a pályaudvarhoz. Hogy elspoilerezzem a dolgot, genovai tartózkodásomnak ez volt a legélvezetesebb része. Pálmafák, teraszok, spaletták, rohadt nagy épületek, jíííí! Egyébként itt megint esett az eső, de csak amúgy módjával, és kevés ideig. Valahol itt kezdődött az, hogy úgy éreztem, jó hatással vagyok az ország időjárására, és egészen későbbi Firenzébe érkezésem másnapjáig kitartott. De erről még később. ;)
Mikor megérkeztem, és elintéztem a vonatjegyet, amiről ekkor konstatáltam boldogan, hogy sokkal előnyösebb, mint amit pisai indulással néztem ki, gondoltam ledobom a táskám. Semmi akadálya, deposito bagagli! Ügyesen követtem a nyilakat, és mikor másodszorra értem körbe az épületen, akkor jöttem rá, hogy egy laza felújítás miatt ez a téma most nem annyira aktuális.
De sebaj, kemény vagyok, mint a beton, úgyhogy toltam egy szendvicset, ami amúgy kevésnek bizonyult, aztán málhával együtt nekiindultam. Talán itt érdemes megjegyeznünk, hogy nem gurulós táskával érkeztem... Ez meglehetős szerencsétlen körülménynek bizonyult.
Különösebb útitervem nem volt, nagyon messzire így nem akartam elmenni, és ez volt az egyetlen város, ahol a térképet se sikerült teljesen kisilabizálni, úgyhogy a módszerem az volt, hogy megyek, aztán majd csak látok valami érdekeset. Láttam is, például jó nagy épületet, csak sajnos fogalmam nem volt, mi az. Később próbáltam megkeresni, de sajnálom, nem sikerült!
Viszont néztem még ezen kívül kívülről érdekesebbnek látszó sikátorokat - amiknek egyikén közepén eszembe jutott, hogy amúgy, ha helyi lennék, ide biztos nem mernék bejönni - és egy igazán sajátos hangulatú, hosszú és keskeny utcát. Ezt, mivel névtáblát nem találtam, el is neveztem (szerencsére csak magamban) Via di Négernek, ugyanis tele volt üzletekkel (fele fodrászat), amik előtt fekete arcok ültek, vagy járkáltak, néha egész érdekes afrikai népviseletben. Azt hiszem, nem sokkal azután, hogy ebből az utcából kijöttem, ébredtem rá, hogy annyira még sem volt jó ötlet teljes menetfelszerelésben elindulni. Mert itt és ekkor ugyan már jó idő volt, de ennyi cuccal szar sétálni, itt az idő bevallani.
Ez volt tehát az első kemény sétálós napom (a 3-ból), és miután úgy értékeltem, eleget erősödött a vállam, és pont annyival vagyok tapasztaltabb, mint kell, visszaindultam a vonatokhoz. Itt még volt hátra két órám, és mikor már túl cikinek éreztem a lépcső mellett ülve elaludni, úgy gondoltam, itt az ideje kipróbálni az olasz kávét, és akkor legalább széken is ülhetek, és írogathatok. Mivel még mindig nem a nap szerencsés részénél tartottam, kifogyott a tollam is, úgyhogy két és fél oldal (kisméretű) után inkább csak ültem, pedig épp a nap poénját kezdtem volna leírni. Nem, már nem emlékszem rá, biztos baromi vicces volt, az a rész, ahol elmondom, milyen szar idő volt, mikor elindultam, mert ott nem ezzel kezdtem.
A füldugulásnak érdekes hatása, hogy túlkompenzálok, és ezért, hogy ne ordítsak, olyan halkan beszélek, hogy az emberek, akikkel beszélnem kellett (egyébként számomra meglepően sokan és a célnak megfelelően tudtak angolul), többször visszakérdeztek, hogy mi van. Először nem is vágtam, hogy most én beszélek szarul, vagy csak ő nem tud angolul, vagy mi van, ezért becsúsztak ilyen 2-3 perces zavart egymásra bámulások. De ha ismételtem, általában világossá vált számukra a helyzet.
Úgyhogy vitáztam egy kicsit az egyik jegypénztárossal, mire rögtön utána rájöttem, hogy ennek semmi értelme nem volt, és én vagyok a hülye, nem ő volt értetlen, aztán a két óra leteltével felszálltam a vonatra.
Jött a kaller, és mondta, hogy ez így nem oké, mert felszállás előtt lyukasztani kellett volna, de mivel látta arcomon az őszinte értetlenséget, mondta, hogy az 50 eurós büntetés helyett most 5-tel megúszom.
Ám a dolog kontextusba foglalva ennél bonyolultabb. Egyrészt, én felszállás előtt direkt körülnéztem, van-e valami, ami felszállás-előtt-lyukasztónak tűnik, de mivel nem tudtam, hogy van-e egyáltalán az, ami nem tudom, hogy néz ki, és hol, ezért úgy döntöttem, valószínűleg nincs. Másrészt pedig a kaller csak mérsékelten volt rendes, és én is mázlista, ugyanis ez az 5 eurós szabály tök hivatalos (máshol láttam kiírva, hogy ha nem érvényesítesz felszállás előtt, akkor a vonaton ennyi az ár).
Bolognában Íbé (aki amúgy lány) fogadott, akivel Mandragora szerint már találkoztunk futólag, de erre egyikünk sem emlékezett (az tulajdonképp kifejezetten szerencsés - tehát már működött a mázlifaktor -  hogy ő sem, mert állítólagos előző összefutásunk időpontjában, már ha valóban mindketten ott voltunk, nem voltam épp a helyzet magaslatán), viszont kb. azonnal barátok lettünk. Ez inkább az ő természetének köszönhető, szokott cukiságomtól függetlenül. Két napig nála aludtam.

Aztán ittunk sört, és megragadnám az alkalmat, hogy elmondjam, az olasz sörök méltánytalanul nincsenek megénekelve, én kettőt próbáltam, és mind a kettő jobb élmény volt, mint a nyilván méltán híres borok (amiből talán 3 vagy 4 fajtát kóstoltam) társaságában töltött idő. Szóval ittunk sört a téren, ahol esténként mindenki ezt csinálja, aztán elmentünk a főtérre, ahol pár hétig minden este filmvetítés volt. Az aznapinak a végére értünk oda, de nem baj, mert valami elég beteg olasz darabnak látszott, és ezt nem csak én gondoltam így, pedig Íbé is volt filmszakos, ráadásul elkötelezettebben, mint én.
Aztán már csak hazamentünk aludni, hogy másnap nappali fénynél is megcsodálhassam ezt a hangulatos kisvárost.