A most következő történet szereplői kitalált alakok. Bármilyen hasonlóság létező személyekhez csak a véletlen műve lehet.
A narrátor személye nem azonos az íróéval.

A fiatalember felemelte fejét az asztallapról. Furcsa módon arca nem látszott sem elkínzottnak, sem fáradtnak. Inkább olyan "nem annyira érdekel a környezetem most épp" feje volt. Felnézett. Az égre. Megpróbálta megszámolni a csillagokat. Aztán rájött, hogy ez egyrészt halvaszületett próbálkozás, másrészt amúgy sincs túl sok értelme, bár meditációs gyakorlatként hasznát vette. Elgondolkozott éledező, eddig a legtöbb szinten nem létező szerelmi életéről, előrefordult és így szólt a bölcs öreghez, aki az is lehet, hogy fiatal volt (a körülmények miatt nem volt lényeges egyikük számára sem): - Tehát ha számba vesszük mindazt, ami itt történik, akkor alapvetően két kérdés merül fel. Mégpedig, hogy tudomásul vevődött-e a fűzés ténye, és az, hogy kibontakozni látszó, eddig nemlétező szerelmi életem testen kívüli megélése mennyire számít bűnnek? Mert a módszer eddig látszólag sikeres bevezetése, talán inkább érdekes saját viselkedésem szempontjából, mint maga a siker. Ez pedig hátráltatja az érzelmi nyitást a másik irányába. De inkább legyen három kérdés! Mennyire általánosítható ez az egyébként is eltúlzott érzet? Amikor hajtunk valamiért, mert kell. Persze nem túl erősen, kicsit ráérősen, de azért igyekezni is kelljen. Aztán, amikor elérjük (és az a vicc, hogy esetünkben már a lehet, hogy majdnem elérjük, de igazából ki tudja, hogy mi a tök van), nem kell. Talán a zene torrentelésének egyes kritikusai igazat beszéltek. Már nem is arra megy a játék, hogy meghallgasd és élvezd a zenét, hanem, hogy birtokold. És itt még a birtoklásig sem jutottunk, csak látszik egy esély a megváltozott stratégia miatt, de már ez is betesz.

-És ha már itt tartunk - folytatta monológját - miért megyek szembe folyton a saját elveimmel és igényeimmel? Nem tudod, mi? Megállapítom magamban ugye, hogy nem hiszek az "out of your league" kategóriájában. Erre mit csinálok? Nem megyek oda a könyvolvasó lányhoz, mert könyvet olvas. Inkább legyen az, amelyik aranyos, meg közel ül, meg elsőre érdekesnek tűnik beszélgetés alapján is. Jól hangzik, nem? De akkor miért érdekel még mindig jobban a szemüveges? Ha nem érezném elérhetetlennek, ő se lenne érdekes? Akkor már azt gondolnám, a kicsit, de azért még bájosan előreálló állkapocs mégsem olyan bájos? És a magántörténelmem ismétli önmagát. Ez egyszer már megtörtént, kicsit más felállásban, kicsit komolyabb szituból kellett kijönni, de kísérteties a hasonlóság. Legalább az vigasztal, hogy a szőke bájoshangú kikerült a képből stréberkedés miatt. Szűkült a kör. - Ezzel elhallgatott és várakozva nézett a bölcs öregre, aki lehet, hogy fiatal.

- Hát ez bizony elég szar ügy. De ad.1(mert a bölcsek sokszor beszélnek így, tudniillik kinyilatkoztatnak, néha még a jófej bölcsek is): erősen valószínűsíthető, hogy az elkövetkező napok különböző napszakjaiban máshogy fogsz gondolkodni erről. Ad.2: Ezt úgyis magadnak kell eldöntened, hogy mi legyen. Amúgy meg, ha megfogadod egy vén kujon tanácsát (és emiatt ne higgyétek, hogy egyértelműen kiderült, hogy öreg-e, nem láttátok őt, oké?), menj a punci után!
Valójában az utolsó mondatot már a fiatalember vállán ülő kisördög mondta, akit úgy hívnak, Férfiösztön, de ő igyekezett nem hallgatni rá. Sokat kell ma még gondolkozni, ő meg nem ér rá ösztönökkel foglalkozni.