A fiatlember kalandjai, 4.rész - A fiatalember és a híresek
A most következő történet szereplői kitalált alakok. Bármilyen hasonlóság létező személyekhez csak a véletlen műve lehet.
A narrátor személye nem azonos az íróéval.
A narrátor személye nem azonos az íróéval.
Amikor megszületünk és még utána pár évig elég kevés vágyunk van. Csak a pillanatnyi szükségleteinkkel vagyunk elfoglalva. Éhes vagyok, szomjas vagyok, álmos vagyok, kakilni kell, pisilni kell, ez a seggfej már megint belehajol az arcomba és ezek sajátos kombinációja.
Aztán egy idő után kialakulnak a vágyak. Ezekkel együtt pedig jó esetben ambíciók is jönnek. Aki kicsit is ambiciózus, az pedig vágyik arra, hogy hagyjon valami maradandó nyomot a világban. Ezt manapság már mindenki eléri, de talán leszögezhetjük, hogy az ökológiai lábnyomhoz viszonylag kevés ambícióra van szükség és sikerélmény se társul hozzá. Ez utóbbi legalábbis mindenképp jó lenne, ha így lenne. Tehát mindenki, aki rendelkezik ilyesmivel, szeretné valamilyen módon belevésni a nevét a világ betonjába. A fiatalember ilyen volt.
Aztán ott vannak azok az emberek, akiknek ez sikerül is. Akiknek elég szerencséjük és tehetségük van ahhoz, hogy egy bizonyos ponttól kezdve egész életükben azzal foglalkozzanak, amivel szeretnének, vagy amivel nem szeretnének, de mégis csak ismertek lesznek tőle, és itt most tekintsünk el a hírhedtségtől. Festők, színészek, zenészek, (politikusok, humanitáriusok). Olvashatsz róluk, hallhatod őket a rádióban, láthatod őket a tévében. A fiatalember nem ilyen volt.
Aztán egy idő után kialakulnak a vágyak. Ezekkel együtt pedig jó esetben ambíciók is jönnek. Aki kicsit is ambiciózus, az pedig vágyik arra, hogy hagyjon valami maradandó nyomot a világban. Ezt manapság már mindenki eléri, de talán leszögezhetjük, hogy az ökológiai lábnyomhoz viszonylag kevés ambícióra van szükség és sikerélmény se társul hozzá. Ez utóbbi legalábbis mindenképp jó lenne, ha így lenne. Tehát mindenki, aki rendelkezik ilyesmivel, szeretné valamilyen módon belevésni a nevét a világ betonjába. A fiatalember ilyen volt.
Aztán ott vannak azok az emberek, akiknek ez sikerül is. Akiknek elég szerencséjük és tehetségük van ahhoz, hogy egy bizonyos ponttól kezdve egész életükben azzal foglalkozzanak, amivel szeretnének, vagy amivel nem szeretnének, de mégis csak ismertek lesznek tőle, és itt most tekintsünk el a hírhedtségtől. Festők, színészek, zenészek, (politikusok, humanitáriusok). Olvashatsz róluk, hallhatod őket a rádióban, láthatod őket a tévében. A fiatalember nem ilyen volt.
Ő volt az örök majdnem híres. Csak éppen nem volt soha rock-újságíró. Viszont eddigi életében is már igen sok embert megismert, aki már akkor is híres volt, vagy később az lett és később semmi oka nem volt arra, hogy emlékezzen a fiatalemberre. A fiatalember élete tehát úgy alakult, hogy egyre többször kiáltott fel ilyen emberekről olvasva, beszélgetve, vagy látva őket plakátokon és a tévében, hogy „Hé, hát én ezzel az arccal együtt jártam iskolába!” , vagy „…erre és erre a tanfolyamra.” Vagy „Ez a csaj három éven keresztül mellettem ült és egyszer majdnem elkaptam.”
Van az a szint, amikor az ember örül annak, hogy sok híres emberrel találkozott, beszélgetett. Mert sokan vágynak erre, azt hiszik, hogy ők érdekesek, néha tényleg azok is, adott esetben még tanulni is lehet tőlük, stb. A fiatalember eljutott arra szintre, amikor már kifejezetten idegesítette ez az élmény. Egyrészt, aki már eleve a színen volt, azzal csak felületesen beszélgetett, aki pedig később került oda, arról nem tudta, hogy oda fog kerülni és ami még ennél is rosszabb, sokszor ezek az emberek olyan pozícióba kerültek, ahova a fiatalember is kerülhetett volna.
Pedig a fiatalember felkészült a sikerre. Még művésznevet is választott magának. Többet is. Igaz, ezeket rajta kívül senki sem ismerte. Sokszor gondolkozott arról, hogy milyen szar lehet a világsztároknak, akiket mindenhova paparazzók követnek és még a wc-n is fotózzák őket, és néha kifejezetten félt attól a helyzettől, hogy egyszer majd neki is bugyi nélkül kell kiszállnia limuzinokból vagy szexvideót kell készítenie.
Tudta tehát, hogy kevés fájdalmasabb érzés van annál, mint amikor rájön az ember, hogy ő is lehetne, de a feltételes módnak meg kell maradnia. Azonban ilyenkor sokszor eszébe jutottak ezek a félelmei, elmosolyodott magában és azt gondolta, „Háhá! Hülye balekok, jól beszopták! Úgy kell nekik.”
