Zenekritika-féleség, tessék.

  Előre elnézést szeretnék kérni John Squire-től, aki persze nyilván nem fogja ezt olvasni, és ha olvasná, se értené valószínűleg, de azért jó, ha tudja, hogy sajnálom. Én tényleg nem akartam, hogy ilyet kelljen írnom róla.
    Az egész úgy kezdődött, hogy én régen nagyon Blur- meg Oasis-rajongó voltam, és ezért elkezdtem szorgalmatosan olvasgatni meg dokumentumfilmeket nézni a britpopról. Erre azért is szükség volt, mert arra vállalkoztam, hogy írok is róla egy pár oldalas ismertetőt, hogyan alakult ki, jelent meg a brit társadalom különböző szegmenseiben, hogy alakulgatott, stb.
    Ennek kapcsán több olyan zenekart is megismertem, amik addig ismeretlenek voltak előttem. Ezek egyike volt The Stone Roses. Róluk röviden annyit kell tudni, hogy a ’80-as évek végének, ’90-es évek elejének egyik legnagyobb hatású brit zenekara voltak, többek között valószínűleg Oasis (meg úgy egyáltalán britpop) se lett volna nélkülük. (Mondjuk sokkal inkább hasonlítanak attitűdben és viselkedésben, mint zenében.)
Az ő gitárosuk és egyik dalszerzőjük (Ian Brownnal párban) volt John Squire. Rövid idő alatt így ő lett a kedvenc gitáros dalszerzőm, bár akkor már rég nem létezett a zenekar. Sőt, 2004 vagy 2005 óta már ő se zenélt, és kijelentette, hogy a zenélés nála fiatalabb embereknek való, és ő most már nem is fog ezzel foglalkozni, inkább festőművész lesz teljesen. Addig is festegetett, több lemezborító is az ő keze munkáját dicséri, sőt még az egyik gitárját is kifestette.

Aztán tudtam meg. Volt neki a Stone Roses után egy másik zenekara, The Seahorses, amihez már egyedül írta a dalokat, és egy szólóprojektje is ez után.  Én pedig a napokban hallgattam a szólólemezeit, meg most úgyis újjáalakult a Roses (egyébként vele együtt, lehet elfogyott a pénz, vagy nem tudom), és ez indított arra, hogy akkor összehasonlítsak. De elárulom, leginkább arról lenne szó, Squire Stone Roses utáni munkái milyenek a rózsás zenékhez képest, mert a Roses-lemezekről már írtak, beszéltek eleget.

A Stone Roses első nagylemeze (cím nélkül) a legtöbb kritikus szerint zseniális, igen nagyhatású lemez. A hatását én persze nem látom, de szerintem is nagyon ott van. A második albumuk (Second Coming) is nagyon tetszik, bár ez már a kereskedelmi sikerek ellenére nem nyűgözte le a kritikusokat, túl popos lett szerintük. Én személy szerint nem érzek poposodást, sőt néhol még jobban is tetszik (bár lehet, hogy épp azért). Minőségileg kb. egy szintben érzem a két lemezt.
Na de a második album után már nem lett több, feloszlott a zenekar, a téma szempontjából tökmindegy, hogy pontosan mikor és miért.

Legismertebb slágerük az első albumról:

Nem legismertebb nem-slágerük a másodikról:

  Ian Brown énekes (egyébként egész tetszetős) szólókarriert épített, a basszusgitáros Mani beállt a Primal Screambe, a dobos Reni énekelt valami noname együttesben rövid ideig, Johnny pedig megalapította a Seahorses zenekart. Egy albumig jutottak (Do It Yourself), sőt felvettek egy másodikat is, de már nem adták ki.
 

 A Seahorses nem rossz, egy tisztességes pop-rock lemezt sikerült összehozni. Nem egy Stone Roses, nem is vártuk, meg lehet hallgatni párszor, semmi különleges. Viszont John Squire-től ez rosszul esik. A kedvenc gitáros-dalszerzőjétől az ember nem elégszik meg az átlaggal. Az akkori Blur és Oasis mellett teljesen eltörpültek.
Ennél sokkal többet nem lehet elmondani róla, követte az akkor menő, ugyanakkor haldoklását is kezdő britpop gitárzene trendjét (ami azért valahol elég ironikus). Egy volt a sok akkori britpop-zenekar közül.

2002-ben megjelent Squire első szólóalbuma (Time Changes Everything). Jaj, jaj, jaj. Az oké, hogy az idő mindent megváltoztat, de ennyire? Azon elsőre még nem is dühödtem fel, hogy ő maga énekel. Engem kifejezetten érdekelt, hogy milyen hangja van. Meg meg is lepett, mert az interjúk tanúsága alapján egy elég visszahúzódó fószerről van szó. Annyit elárulhatok, hogy talán mindnyájan jobban jártunk volna, ha soha nem derül fény John Squire énektudására. Hallottunk már ennél rosszabbat is, de ha a Seahorseshoz össze tudott kaparni egy normális énekest, ide is kereshetett volna, biztos lett volna jelentkező. Sajnos ez már önmagában elvitte asz egészet az élvezhetetlenség irányába, de azért nézzünk rá Squire erősségére, a hangszeres részre!
Pfff! Miért? Először is, előtérbe került az akusztikus gitár. Ennek akár még örülhettem is volna, hiszen szeretem nagyon, de sajnos ez együtt járt a témák ellaposodásával is. Ehhez még hozzájön az, hogy van pár feleslegesen hosszú dal is a lemezen (15 Days, Transatlantic Near Death Experience, Sophia, mindegyik 6 perc környékén!), amik érdekes módon pont ezek közül kerültek ki. 6 percen keresztül végig ugyanaz a négy akkord és énekdallam!
„De vannak olyan dalok, amikben előkerül újra az elektromos gitár is, nem?” Persze. Nem mintha sokkal jobban járnánk velük. Annyit felhozhatunk a mentségükre, hogy rövidebbek. De ezek is jóval unalmasabbak  még a Seahorses-daloknál is.

 Itt már nagyon nagyot csalódtam. De azt gondoltam, ez biztos csak egy botlás, a 2004-es album biztos sokkal jobb. Pedig, ha figyeltem volna a jeleket (Seahorses- Time Changes Everything- pálya), láthattam volna, hogy ez hiú ábránd csupán.

A 2004-es Marshall’s House kétségtelenül jobb az első szólóalbumnál. De nem sokkal. Squire sajnos továbbra is azt gondolja, hogy nem olyan nagy baj az, ha ő énekel és kreativitása nagy részét ezúttal sem fektette dalokba. Valamivel élvezhetőbbek, egy kicsit Beatles-ös az egész, nem szórakozik fölöslegesen az akusztikus gitárral és nincsenek már ilyen nevetségesen hosszú dalok se, de megmondom őszintén, ezt már végig sem hallgattam. A hatodik szám után nem tartottam valószínűnek, hogy bármivel is meg tudnának lepni.

 Felvett egy harmadik albumot is, de ez már (és valószínűleg mindenkinek jobb így) nem került kiadásra.

Felmerül a kérdés tehát, hogy mi a jó büdös franc történt John Squire-rel? Bennem legalábbis. Azt sikerült elérnie, hogy ha most valaki megkérdezné, ki a kedvenc gitárosom (nem sűrűn keveredek ilyen beszélgetésekbe, de előfordulhat), már nem mondanám kapásból az ő nevét. (Nem tudom, kit mondanék, ha érdekel.) A Szigetes Stone Roses-koncertet viszont továbbra is kíváncsian és izgatottan várom, és remélem, hogy itt nem fog csalódást okozni. Mégiscsak a legjobb dalait fogja eljátszani.
A nagy kérdés pedig az, hogy ha lesz új album (márpedig úgy fest, lesz), attól mit fog kapni a nép? Talán csak egy Ian Brown kell neki ahhoz, hogy újra zseniális dalok szülessenek.