Hazafelé bandukolva, ahogy otthona felé közeledett, egyre inkább megalázva érezte magát. Nem róla beszéltek. Vagy inkább, hogy róla nem beszéltek. Sőt, másról beszéltek, de róla nem.
Nem szerette, ha kivételeznek vele, bár tudta, hogy elkerülhetetlen. Tudta, hogy ennek így kell lennie. Biztos, hogy kivételesen fognak viselkedni vele. A kérdés mindig csak az volt, hogy utána hogy fogja érezni magát. Közben mindig kényelmetlen volt. Akkor is, ha dicsérték, akkor is, ha szidták, akkor is, ha semmibe vették. A kérdés mindig az volt, hogy milyen lesz ennek az utóélete.
Felemelő? Büszke? Semleges? WTF? Vagy megalázott, mint most? Mint amikor öt lány és a zenész között megszűnik létezni. Az a baj a rocksztárokkal, hogy van egy olyan kisugárzásuk, amitől a közelükben lévő férfiak láthatatlanná válnak a közelben lévő nők számára. Az emberek legtöbbje nem is gondolná, mennyire szerencsés, hogy nem ismer egyet sem személyesen.
És ő pont ezekért a pillanatokért akart rocksztár lenni. Ott nem kérdés, hogy jó irányba fognak menni a dolgok. Nem vennék semmibe. Akkor se, ha basszusgitáros lenne.