Az előző rész tartalmából: Megérkeztem Massába Mandragoráékhoz, megnéztem a tengert közelről, toltam aperitivót és találkoztam A Don sok olasz barátjával. Ekkor még úgy tűnt, mindkét oldalról (Mandragoráék és én) minden világos...

Sőt, még reggel is, amit rögtön úgy kezdtünk, hogy A Don lefuvarozott minket a partra, aztán ment szegény dolgozni, mert valakinek azt is kell. Hét ágra sütött a nap, és akkora hullámok voltak, hogy utoljára Görögországban láthattam ilyet olyan 12 évvel ezelőtt. Nem volt más hátra így hát, mint "Ez az élet, b-meg!" felkiáltással a habok közé vetnem magam! Nem lenne túlzás azt állítani, hogy a víz elég hűvös volt, de ezen a parton viszonylag sajnos piszkos is, de ez utóbbi persze csak a part közelében faktor, azaz igen, naggyon jó volt.

Itt, a parton volt a baráti társaságnak (a továbbiakban a következetesség kedvéért: A Család) egy kis kuckójuk. Lehetett bérelni ugyanis a vízhez közelebb napozószékeket ernyővel, és hátrébb pedig ezeket a kis kuckókat, ami állt egy fatetőből, és alatta napozószékekből, amiket persze ki lehetett tenni a szabad ég alá. Ez volt a legolcsóbb megoldás bérelt helyre (és most a pontos árra nem emlékszem, de mikor elmondták, nekem még az is elég soknak tűnt, nemhiába együtt fizetik kb. 10-en), ugyanis innen már a víz egy dűne miatt pont nem látszott. Cserébe viszont a mellettünk levő kuckóba érkező egyre több és egyre csinosabb lány igen. A helyválasztás tehát tökéletesnek bizonyult, bár a mai napig nem értem, A Család tagjai miért nem használták ki ezt a csodás lehetőséget.
 Akkor kezdett gyanús lenni, hogy valami nem stimmel, amikor Mandragora és A Don arról beszélgettek, hogy este majd mennek az olasz Mammához vacsorázni, amivel persze nincs semmi baj, csak Mandragorát ismerve fura volt, hogy erről eddig nem szólt. A házba visszaérve aztán Mandragora jóságos anyamedve módjára el is látott mindenféle jó útravalóval, mire közbeszúrtam, hogy emlékszik-e, hogy úgy beszéltük meg, hogy másnap indulok tovább? Mint kiderült nem is volt olyan nagy baj, hogy ezt megkérdeztem, ugyanis az történt, hogy olyan rendkívül jól lekommunikáltuk ezt, hogy jóságos házigazdáim egész idáig abban a hitben voltak, hogy én még ezen a napon elhúzom a belemet. Teszem hozzá, nem látszott rajtuk, hogy nagyon lelombozná őket, hogy nem így van, de hazudnék, ha azt mondanám, nem volt legalább egy kicsit kínos, annak ellenére, hogy visszagondolva kiderült, hogy tényleg én emlékeztem jól.

(And now... Időutazásss! Ennek a bekezdésnek a tartalma valójában egy nappal korábban történt, de ott elfelejtettem megemlíteni, viszont, mivel ennek a ténynek viszonylag kevés jelentősége van, ám az eseménysor mégis érdekes, legalább számomra, nézzétek el nekem az apró kontinuitásbeli buktatókat!) Fény derült végleg arra, hogy az olaszok tényleg nagyon szeretik a "csicseriborsó" szót. Inkább ne általánosítsunk, de A Don már a második jelentős példa volt erre Róma-környéki srác után, akivel még Bolognában találkoztam. Az ő lelkesedése viszont legalább 5 emberével felért. Ennek apropóján be is ugrottunk egy kedves kis helyre, amit A Család csak a úgy hív, "A Fogtörő", mert a szakács bácsi egy bazi nagy lapáton adja ki a vendégeknek a cuccot. Itt ettünk tehát csicseriborsó-lisztből készült lepényt, azaz panellát calda caldát (azaz "forró forró"). Ez elsőre lehet, hogy furán hangzik, de nagyon finom, az egyetlen hátránya, hogy teltségérzésre körülbelül olyan, mintha levegőt ennél, ezért semennyi nem elég belőle, előételként ajánlott tehát. Ami azért is vicces, mert mi aperitivo előtt ettük, ami nyilván azt jelenti, hogy előétel.

Estére térjünk vissza a jelenbe! Először is kiderült a félreértésen kívül az is, hogy a barnulási célszámokat a bennem székelő Bőrügyi Minisztérium elég rendesen félreolvasta ugyanis nemcsak hogy leégtem (a naptejhasználat ellenére, nyilván) de mindezt foltosra (a naptejhasználat módja okán), az egyik folt pl. a megfelelő szögből nézve egészen hasonlított Nagy-Magyarország formájára.
Mandragoráék pedig elmentek a családi vacsira, és engem otthagytak, hogy addig játszódjak magamban, de Mandragora előtte főzött nekem valami nagyon nagy jóságot, aminek nem tudom, hogy van-e neve, de a lényeg, hogy teli volt ződséggel.

Itt volt az ideje, hogy megnézzem ezt a városrészt is, egy jó kis esti séta keretében. Be kell valljam hogy ebben a legérdekesebb rész az volt, mikor találtam egy gazdátlan biciklit egy ház előtt fekve az utca közepén, amiért nem jött ki senki.

Végül megérkeztek a ház urai és olyan drágák voltak, hogy hoztak nekem a kedves Mamma tiramisujából, aminek érdemeit nem kisebbíti, hogy a másnap lelepleződő, elég durva, ám gyors lefolyású (haha) megfázásom egyik gyanúsítottja, a tenger mellett.

De még mielőtt jóízűen felfaltam volna, beugrottunk egy borra egy helyre, amit leginkább a neve miatt említek: Mandragora. És akár meg is esküszöm rá, hogy az álnév és eközött teljesen véletlen az egybeesés. Nagyon hangulatos kis hely, a füves (!) kerthelyiségben, ami kicsit olyan, mintha a nagyi kitett volna a hátsó kertbe pár, egyébként egységesen modern kinézetű asztalt székekkel, kb. 15 ember férhet el még szorongás nélkül. A bárpult előtt pedig olyan békésen feküdt egy nagydarab eb, hogy muszáj volt ugrálva közlekedni. Őt valahogy nem izgatta fel a jelenlétem. Érthetetlen!

Most már csak egy rész van hátra, amiben lesz torokfájás, Pisa, és valahol talán még egy hipszter is feltűnik. Ki bírja végig?