Megmondom őszintén, nem vagyok elégedett.
Nem az a baj, hogy buszon mellettem ülő, John Lennon-napszemüveges faszi akkora hippi volt, hogy úgy is hallotta a zenét, hogy nem volt a fülében fülhallgató. Nem is az a zavart, hogy Joydivisonfan nem jött el velem. Őszintén szólva az eddigi tapasztalatok alapján már az is kicsit meglepett, hogy én elmentem a koncertre, még úgy is, hogy már 3 hete erre vártam.
Az már egy kicsit zavart, hogy fél órát késtem. Hát haza kellett még mennem széppé tenni magam, mert kevéssé meglepő módon többször is úgy leizzadtam, mint három ló a nap folyamán, és azért mégis. Egy kb. 75 perces koncertnél ez azért elég jelentős idő. Ezt sajnálom, de ez az én hibám. De legalább kurvára szexi voltam.
Viszont ami tényleg felbaszott. MI AZ, hogy ennyien voltak? Féltem attól, hogy sokan lesznek. Féltem attól, hogy nagyon sokan lesznek. Féltem attól, hogy olyan sokan lesznek, hogy kényelmetlen lesz, neadjisten nem férek be. Na de hogy húszan álltak-ugráltak színpad előtt. Ettől annyira nem rettegtem. De ez mi?
Most komolyan, tisztában vagyok vele, hogy korántsem ez a legnagyobb probléma ma kis hazánkban és a világban, sőt még az én életemben sem. De azért ilyen körülmények között legalább abban hagy bízzak, hogy az embereknek van jóízlése. Hogy a magyar popzene közönségének van igénye az újra. Most tényleg, itt van a Hangmás, a magyar popzene egyik eredeti, energikus és fejlődő eleme. Budapest egyik legnépszerűbb (zenészek körében is) nyári szabadtéri szórakozóhelyén. Bezzeg, mikor a 30Y van... Ráadásul, a Hangmásban még egy helyes csaj is játszik és még így is. Oké, hogy nála még én is lelkesebben billentyűztem volna azzal együtt, hogy fingom nincs a zongorához, de azért aranyos, meg csini.
Vagy a ZP-vel van a baj? Ne szórakozzunk már! (Figyeled a poént!) Csak pár száz méterrel van odébb. Most az a baj, hogy nincs tóbár, vagy mi van? De ha már itt tartunk: miért nincsen tóbár? Nem gondolom, hogy annyira mások lennének a geológiai viszonyok. Mindegy, legalább a sör így is drága volt. Még a Borsodi is.
Magára a koncertre nem panaszkodom. Amúgy tök jól éreztem magam. És megértettem a Beatles-effektust is. Ez egy kevéssé ismert (én találtam ki) szakszó arra, amikor a csajok megőrülnek a színpadon zenélő rocksztárokért csak úgy spontán. Nálam is bevált, pedig nem is vagyok csaj. Mindenki szerelmes volt Minda Endrébe. Még a férfiak is, pedig a buzik most kint voltak a Gay Pride-on. Kb. ő volt az egyetlen aki végig azoknak zenélt, akik eljöttek, és nem azoknak, akik basztak az egészre. Hihetetlen vadállat, ugyanúgy, mintha ezren lettünk volna. A végére már a gitárosok, bézgitáros is belejöttek.
De most tényleg csak ennyien voltak?