Most egy útra gondolok, rajta jéggel
Négy lábbal (2*2) felváltva csúszunk, mint testvérrel.
Gyerekkorunk utolsó nyara és az északi félteke tele volt.
Azóta kihűlt, elkopott, megfakult.

Most vált a kép, valaki mást látok.
Egy benzinkút rideg árnyékában állok.
Ő mellettem, a kezem remeg,
Ugyanakkor más testrészem egészen merev.
És eszembe jutott a valódi nyár, ahol nem volt több a nyál.
És el-el-elmerengek, hogy mi lett volna ha, ha nem csak várok.
De nem lett. Őt meg elnyelte az idő, ez az árok.

És most arra gondolok, hogy miért vágódnak a gyártósoron robogó remekbebaszott sértések a fejemhez, antagonizáció, miért mindenki magára gondol tolakodva-sietve, lassú fékezés közben,  lő, dő, áridő, határidő, PŰ!

Vagy mégis inkább pú.