Mostanában sokakra megharagudtam. Igazából nem
 is rájuk (de nem is velük) hanem értük haragszom. A legkisebb közös (többszörös) pont bennük az, hogy mindegyik b-vel kezdődik (és magamat ismerve ezek után meglep, hogy egyik sem a "baromarcú"). Vegyük is hát sorra, ki, és hogy húzta ki a gyufát!

1.ByeAlex rajongói
Igen, ők. Az elején kapcsolatunk még rózsás volt, ugyanis csak ízléssel nem rendelkező embereknek tartottam és nem értettem őket, de békén hagytuk egymást, én nem találkoztam a véleményükkel, nem is hangoztattam a sajátomat nyilvánosan (hiszen úgy gondoltam, az az egyetlen nyilvánvaló, és vállalható vélemény a jelenséggel kapcsolatban), aztán Magyarország kedvenc hipsztere (hadd ne kezdjek bele egy külön témába ezzel kapcsolatban) 10. lett az Eurovíziós Dalfesztiválnak Álcázott Összeurópai Imázskampány Giccsparádén. Persze ez így önmagában tulajdonképpen lófasz és esti fény, de sokan hirtelenjében igen büszkék lettek rá, a zsűritagok is bőszen dicsérgették, és számtalan feldolgozást megélt (sok esetben külföldiek énekelték magyarul), amik közül valószínűleg és kis teljesítménnyel is az összes sokkal jobb lett az eredetinél.
És a rajongók támadásba lendültek. Elkezdték szidalmazni a ByeAlex-utálókat, hogy "Most már nem olyan nagy a pofátok, mi?", meg "Hogy ez az, ez a magyar virtus, hogy fikázzátok hazánk fiát, azt nézzétek meg, mi lett belőle!" és még sok külföldi ember is tolta, hogy ez ilyen meg olyan jó, stb. Efelett én továbbra is értetlenül állok. Riszpekt valóban illeti a csávót. Illeti azért, hogy magyarul énekelt ott is, riszpekt azért, hogy próbált nem celebbé válni itthon, és riszpekt azért, hogy a dal tényleg a sajátja. De ennél többet nem érdemel, és egyáltalán nem véletlen, hogy az énekes tehetséget nem emeltem ki, hiszen olyan nincs neki. És ez még csak egy része a problémának, a másik része az, hogy ez a dal hihetetlenül unalmas. Igazából már mindenki megírta egyszer, csak mások rájöttek arra is, hogy ha még tesznek hozzá két hangszert, akkor akár érdekes is lehet, és az sem hátrány, ha tudnak énekelni. És nem azt mondom, hogy mindenkinek progresszív rockot kéne játszani (sőt, számomra túl közel áll az a hangszerrel való maszturbáláshoz ahhoz, hogy tetsszen), de az ötletes hangszerelés csodákra képes.
Arról nem is beszélve, hogy ez valójában nem zenei teljesítmény, ahogy az esemény sem zenei, az egyetlen előnye a többiekkel szemben az volt, hogy  nem akart többen és másnak látszani, ami. Mondjuk itt meg kell jegyeznünk, hogy igazából még így is többnek látszott, mert valójában annál nem akart többnek tűnni, mint ami lenni akart, azaz zenés produkciónak. Sajnos sokan még saját maguk sem jöttek rá, hogy igazából nekik sem a zene tetszett, hanem egyfajta állásfoglalás, meg sok külföldinek állítólag maga a nyelv is.
Hogy kicsit oldjuk a hangulatot, a végére egy vicc: -Anyu, be akarok nevezni az Eurovízióra.
-De hát fiam, nem is tudsz énekelni!
-Tudom, Anyu, sapka, sál.

2.A Beady Eye zenekar
Hosszú éveken keresztül nagy Oasis-rajongó voltam. Ez mára már elmúlt, de továbbra is élvezem a zenéjüket. 2009-ben megszűnt ez a zenekar, ami egy kicsit lesokkolt, de szerencsére még épp időben el tudtam menni az utolsó bécsi koncertjükre, ami nem is volt rossz, bár Életem Legjobb Koncertjei közé nem sikerült bekerülnie (ez a lista majdnem tényleg létezik, ott van a fejemben). A feloszlás után az alakulat két részre bomlott, egyrészt Noel Gallagher futott tovább szólóban (és milyen jól tette), másrészt a csapat maradék része megalapította a Beady Eye-t. Namost az Oasisről lehetett tudni, hogy a dalaik legalább 95%-át Noel Gallagher írta. A maradékot pedig a tagok elszórtan, de ezek között is voltak egész jól sikerült darabok, bár most így összevetve talán ezekre is jó fényt vetett az, hogy annyi Noel-szerzemény között foglaltak helyet. Ugyanis ahogy a Beady Eye-ban vannak így egymás mellett, az jóindulattal is csak középmezőnynek nevezhető. Sikerült egy tucatzenekart létrehozniuk és elveszni a tömegben. Sajnálom, hogy Gem Archer (az egyik gitáros) nem csatlakozott Noel-hez, mert ő jobb sorsra volna érdemes.

Mutatok két példát, amiket összehasonlítva kirajzolódik egy elég reprezentatív kép arról, amiről beszélek.

Egy 2004-es dal Liam Gallagher-től és Gem Archertől

Itt pedig a Beady Eye egyik legújabb dala ugyanattól a párostól

3.Egy barátom
És elérkeztünk a hármas ajtóhoz, ami a legfontosabb közülük.
Szóban forgó barátommal érzéseim szerint eddig is elég fura volt a kapcsolatunk, az incidens előtt pedig már kezdtünk eltávolodni egymástól, ő is más körökben mozgott, meg én is, mindketten elfoglaltak voltunk, és ami ilyenkor lenni szokott. Jó szívvel és mégis kicsit keserűen gondoltam vissza azokra az időkre, amikor még annyira örültünk, ha újra láthattuk egymást, amikor megtudtam, milyen jókat mesél rólam a barátnőinek (ja, egy lányról van szó), az a bizonyos esti beszélgetés, és a számtalan egymásnak küldött kedves sms (főleg részéről) és e-mail, amiket régebben váltottunk. Tényleg tartottam attól, hogy ez már soha nem tér vissza, mint ahogy sok más emberi kapcsolatommal megtörtént az elszakadás. Ez történik akkor, ha az ember sokakat megismer, de azok nem ismerik egymást, szép lassan elpárolognak mellőle, mert ennyi kapcsolatot nagyon nehéz fenntartani ugyanolyan minőségben. Aztán egy emlékezetes fácse-chat után (hát, igen, akkor csak ez jutott), írtam valamit, amit elismerem, talán nem ilyen megfogalmazásban kellett volna (érdekes egyébként, hogy írásban sokszor jóval kevésbé átgondoltan fogalmazok, mint szóban, vajon miért van ez?). De igazából annyira gáz sem volt és el is magyaráztam utána, hogy értettem, de akkor már késő volt, kiborult a bili,ő félreértette, mint már korábban annyi mindent, és erkölcsi helyiértékem a szemében vészesen közeledett Orbán Viktoréhoz (már ha feltételezzük, hogy bizonyos kérdésekben nem ért egyet például egy szabadon választott Békemenet fizetetlen résztvevőivel).
A legfurább az volt az egészben, hogyha azt a dolgot valaki olyannak mondom, akit még alig ismerek, simán levette volna, hogy csak hülyéskedem, de így, egy olyan embernél, aki tudja jól, mennyire szeretem őt, tulajdonképpen fel sem merül a kétség, hogy "esetleg nem úgy gondolta".
Na mindegy, úgy voltam vele, ha a Nap egyszer kihűl, akkor ez a helyzet sem menthetetlen, csak eljön majd a pillanat, mikor már nem fog 1000 fokon lángolni a lelke. Szóval vártam, és gondoltam, tiszta nyereség, legalább addig is eggyel kevesebb emberrel kell foglalkoznom (micsoda öröm, mi?)
Aztán úgy gondoltam, ütött az óra, valamikor muszáj újra megnyilatkoznom. Egyszer hallottam ugyanis egy történetet, (egyébként Kevin Smith mesélte magáról és Bryan Johnsonról) melyben két jó barát valamin mocskosul összeveszett, és hosszú hónapokig nem beszéltek egymással, mert mindkettőt visszatartotta a büszkeség, hogy felhívja a másikat, míg végül egyikük erőt vett magán, és kiderült, hogy kár volt eddig várni, mert csak egy hívásba került, újra találkoztak, és azóta is kb. BFF-szintű kapcsolatban vannak.
Szóval én is kapcsolatba léptem az illetővel, hogy találkozni kéne, mire ő közölte, hogy neki nincs kedve (amiből legalább az őszinteséget tudom tisztelni, mert a "most hajat mosok"-opció rosszabbul esett volna), és azt is közölte, hogy ő nem fog különösebb erőfeszítéseket tenni mások jókedvéért. Haragom tehát abból fakad, hogy egy valójában nem létező problémáért vagyok felelőssé téve, amit ráadásul meg is próbálok helyrehozni, de ő még ezt se hagyja.
Úgyhogy most itt tartunk, köszi, én élveztem az utazást, de nem mondtam le arról, hogy egyszer rájössz, hogy ennek abszolút semmi értelme. Azt már sikerült elérni, hogy a neved hallatán az első érzés, ami elönt, a keserűség legyen. De most világossá tetted, hogy nálad a labda, jó lenne, ha egyszer visszarúgnád, ugyan a gimis tesitanárom tudna a labdajátékok terén mutatott hiányosságaimról beszélni, de hidd el, ezt elkapnám!