Néha, például, ha az ember figyeli, ahogy valaki mellette varr, és szeretne vele beszélgetni, de tudja, hogy a másikat úgyse érdekli... Szóval ilyen teljesen random esetekben előfordul, hogy az ember felfedez valami hasonlóságot két olyan dologban, amiknek látszólag semmi köze nincs egymáshoz. Mint a CD-lemez, meg a rakott krumpli kolbásszal, ahol mindkettő ugyanannyira baromság, hiszen olyan valamit mondanak mellé, ami már inklúzive benne van.

Esetünkben meg egy dal a kiindulópont. Egy Stone Roses-dal. Sokan tudják, mennyire szeretem őket, itt beszéltem is róluk kicsit részletesebben. Na de ez nem is annyira lényeges, az sokkal inkább, hogy Breaking into Heaven van, az egyenlet másik felén pedig a tequila-ivás áll, és ez már nem egy nyelvtani blöff. Valóban nem egy új dal, de mivel a zenekart mifelénk kevesen ismerik, úgy döntöttem, ér róla beszélni.
Na de nem is szaporítom tovább a sót (furmányos előreutalás-five, CSATT), következzen a dal. Tudom, hosszú, de egyrészt ez az álláspontom nagyon fontos részét képezi, másrészt pedig egy idő után rájön az ember, hogy megéri kivárni. És sokkal inkább megéri a továbbolvasás előtt.
 

Szóval a trükk az, hogy kb. 4 perc után jössz rá, hogy megérte várni. Mert ez a 11:17-es jelzés ellenére egy hétperces szám, csak 4 perc unalommal kezdődik. Amiben az a fura, hogy zenei értelemben bizonyos szempontból sokkal izgalmasabb, mint a dal többi része. De ez körülbelül olyan, mint mondjuk egy öt órás filmelemzés. Persze, ha van egy kis időd (vagyis nem, a filmelemzés esetében ha van nagyon sok felesleges időd), el lehet gondolkozni azon, hogy az, hogy a férfi kezében bubópestis helyett egy sárga fogantyújú csavarhúzó van, mennyire kifejezi a honvágyat és a gumimatracok iránti olthatatlan vonzalmat, de igazából nem sok élvezet van benne, feltéve, hogy azok közé tartozol, akik szerint nem lehetett olyan jó, mikor valakinek a körme alá égő botokat dugdostak (már ugye a körmös ember szempontjából). És még így is lehet, hogy szórakoztatóbb, mintha csak szimplán végignéznéd a filmet, mert itt akár el is hiheted, hogy van értelme, annak ellenére, hogy sokkal kevesebb van. Körülbelül ilyen ez az első 4 perc is.
És az a vicc, hogy ez valójában egy mértéktelenül eltúlzott fordított marketinghadjárat. Csak annyi az értelme, hogy ettől az első valódi riff zseniális lesz. Különben se rossz, de 4 perc feszültséggel teli unalom után ("most akkor lesz végre valami, vagy mi van?"), tényleg úgy figyelsz fel rá, hogy "pházze!".

És hogy mi a kapcsolat a tequil-ivással? Röviden az, hogy ez a rituálé valójában a citromra megy ki, csak útközben jól be is lehet rúgni.
Részletesebben kifejtve, egy fura hatásmechanizmusra épül az egész.
1.A só szar, fuj!
2.Önmagában a tequila is szar. Ha már itt tartunk, szerintem a vodkát sem embernek találták ki. (Bár egyesek szerint porrá tört Cataflamba forgatott uborkával egész jó is tud lenni a rendes vodka, bár talán ezen a ponton az se baj, ha körömlakklemosóról van szó. Úgyse az íz a lényeg, ezen a szinten meg már nem mindegy?)
3.Valljuk be, minden nélkül a citrom is szar. (Lehet, hogy ez az oka, hogy a citromtorta meg egyenesen fura, de ez egy teljesen másik kutatás témája.)
Na de így együtt milyen jólesik! És hát nem a citrom a legjobb a végén? Szóval itt is van egy kétlépcsős fordított marketing-hadjárat, ahol már Sziszüphoszként küzdöd magad előre, hogy hátha jobb lesz, olyan dolgokon keresztül, amik tudod, hogy nem is jók, de mivel az előző dolog annyival rosszabb, mégis felüdülés. A Breaking into Heaven-nél persze az a hét perc önmagában is jó, de értelmetlen intro nélkül nem lenne ugyanaz. Sőt, sok hallgatás után az intro önmagában is értelmeződik.